trienti zsinat, trentói, 1545–63: a XIX. egyetemes, a  →katolikus megújulást elindító zsinat. – I. Előzményei. III. Pál p. (ur. 1534–49) trónralépésétől az egyetemes zsin. összehívását tartotta szem előtt. A legnagyobb nehézséget a zsin. helyének kijelölése okozta, mert a német prot-ok és V. Károly cs. (1530–56) birodalmi várost követeltek, I. Ferenc fr. kir. (ur. 1515–47) csak úgy akarta a zsinathoz beleegyezését adni, ha az fr. földön fog lezajlani. 1536 tavaszán V. Károly Rómában járt, megegyezett Pál pápával Mantova városában, mely ha nem is tartozott a ném. birod-hoz, ném. hűbér volt. A prot-ok és I. Ferenc azonban a leghevesebben ellenezték a tervet, pedig a zsin-ot Mantovába a p. már bullával össze is hívta. Amikor a mantovai hg. a zsin. biztonsága érdekében a cs-tól 6000 fegyveres állítását kérte, világossá vált, hogy a prot-ok sohasem jönnének az oroszlán barlangjába. Pál p. tehát 1537: áthelyezte a zsin. helyét Vicenzába, amely Velence fennhatósága alatt állott. A háborús viszonyok miatt azonban nem jöttek össze a pp-ök, és a p. kénytelen volt a zsin-ot felfüggeszteni. A prot-ok ujjongtak és a felfüggesztésben annak bizonyítékát vélték látni, hogy a p. nem is óhajtotta őszintén a zsin-ot. 1542: Pál p. a zsin-ot újra összehívta, azúttal az É-itáliai Trentoba, amelynek mindenkori pp-e birod. hg. volt. Egyelőre ebből sem lett semmi a cs. és a fr. kir. között kitört negyedik háború miatt. V. Károly 1544. IX: győzelme után a crepyi békében a fr. kir-t arra kényszerítette, hogy a zsinatba beleegyezzen. 1544. XI: Pál p. Laetare Jerusalem kezdetű bullájával 1545. III. 15-re a zsin-ot Trentoba ismét összehívta. – II. Az első ülésszak 1545–48. 1545 tavaszán a ~-nak olyan kevés résztvevője jelent meg, hogy meg sem lehetett nyitni. A megnyitásra csak XII. 13: került sor Del Monte, Cervini és az angol Pole bíb.-delegátusok elnöklete alatt, s ekkor is mindössze 31 zsinati atya volt jelen. A pápai legátusok nem hoztak magukkal ügyrendet, ezt maga a ~  dolgozta ki. Abban állapodtak meg, hogy szavazati joggal csak a pp-ök és a szerzetesrendek főnökei bírnak, a pp-ök és intézmények (egyetemek) követei azonban a tanácskozásokon részt vehetnek. – A tanácskozások három szinten történtek: a felvetett problémákat előbb szavazat nélküli teológiai bizottságok (congregationes theologorum) dolgozták ki; ezek eredménye fölött az atyák általános gyűlésekben (congregationes generales) szavaztak, végül általános szótöbbség esetén a határozatokat ünnepélyes ülésen (sessio sollemnis) hivatalosan megerősítették. – A pápa 3 célt tűzött a ~  elé: a katolikus hit világos megfogalmazása, az egyház reformja és a béke biztosítása. A cs. azonban a prot-ok visszatérítése érdekében mindenekelőtt a reformról akart tárgyalni. Az atyák 1546. I. 22: abban egyeztek meg, hogy a katolikus hit és a reform ügyeit egyidőben tárgyalják. Ezzel kapcsolatban a p. rendelkezése szerint a ~ nem azt tisztázta, ki eretnek, hanem, hogy mi az egyház tanítása és mi nem felel meg ennek. A ~ tehát tárgyilagos munkát végzett. A 4. ülésen a protestáns →sola scriptura elvvel szemben a Szentírás és a Szenthagyomány egyenértékűségét („pari pietatis affectu”) tisztázta, az 5. és 6. ülésen az eredeti bűnről és a megigazulásról szóló katolikus tanítást fogalmazta meg, a 7. ülésen pedig a szentségek hetes számát és azok teológiáját adta elő. Mindez a reformáció központi teológiai problémája volt. – 1547. III. 11: Pál p. a ~-ot tífuszjárvány és a schmalkaldeni háború miatt Bolognába helyezte át. Míg a sp. pp-ök egy része Trientben maradt, az atyák nagy többsége Bolognában folytatta zsinati munkáját. Emiatt, valamint Pál p. családi politikája miatt (fiát, Pierluigit Parma és Piacenza hercegévé akarta tenni) a pápaság és a császárság közti viszony igen feszültté vált, s Pál p. a zsin-ot – amely egy éve már nem is ülésezett – 1549. IX. 14: felfüggesztette. A p. és a cs. közötti háború kitörését csak III. Pál p. 1549. XI. 10-i halála akadályozta meg. – III. A második ülésszaka 1551–62. Pál p. utóda az eddigi bíboros-legátus, Giovanni del Monte, III. Gyula (ur. 1550–55) lett. 1550. XI: a cs. sürgetésére a zsin-ot újra visszahelyezte Trientbe, amely 1551. V. 1: nyílt meg. Ősztől kezdve már a ném. pp-ök is részt vettek, a fr. zsinati atyák egyelőre tiltakozásul távol maradtak. A ~ 13. ülése az →átlényegülés tanát, a 14. pedig a →bűnbánat fogalmát tisztázta. Néhány reformhatározatot is hoztak, főként a pp-i joghatóságra és a világi főkegyuraságra vonatkozólag. – 1552 I: végre a német prot-ok követei is megjelentek a zsin-on. Azt követelték, hogy a ~ a prot. teológusok megérkezéséig tanácskozásait függessze fel, az eddigi határozatokat nyilvánítsa semmissé, munkájának további alapelvéül kizárólag a Szentírást tegye és függetlenítse magát a pápától. Azzal vádolták a zsin-ot, hogy eddig nem volt egyetemes, mert nem minden nép vett részt rajta, nem volt független, mert a pápának volt alárendelve, és nem volt keresztény, mert „igaz” keresztény tanokat kárhoztatott. Ezek után a kat-ok és a prot-ok között szó sem lehetett megegyezésről. Mielőtt azonban még a párbeszéd fonala megszakadt volna, Némo-ban kitört a fejedelmek felkelése és a prot. hadak Dél-Némo-ra törtek. Ezért  a ~ 1552. IV. 22: üléseit bizonytalan időre elnapolta. III. Gyula p. ezután a reformot p-i rendelkezésekkel akarta megvalósítani, de ő inkább a fontolgatás, mint a tett embere volt. – Halála után a bíb-ok a szentéletű zsinati legátust, Marcello Cervinit választották meg pápának. II. Marcellus (ur. 1555. IV. 10–30.) csak húsz napig uralkodott, de határozott fellépésével az egyh. reformot diadalra segítette. – Utóda a szintén reformbarát, a 79 éves volt teatinus rfőnök, Giovanni Carafa, IV. Pál p. (ur. 1555–59) lett. Fiatalos hévvel vette kézbe az Egyh. és a reform ügyét. de  sajnos nem a ~ folytatásának szentelte erejét, hanem a római inkvizícióval elhamarkodott és túl szigorú intézkedéseket hozatott. Politikailag is konfliktusokba bonyolódott; ezt főleg nápolyi lokálpatriotizmusának és rossz tanácsadóinak köszönhette. Amikor meghalt, az Egyh. helyzete szinte katasztrofális volt. Katolikusnak csak Itália és Spo. maradt, Némo. 2/3-a már prot. volt, a skandináv államok és Anglia végérvényesen elszakadtak, a kálvinizmus pedig Fro-ban és K- ill. Közép-Eu-ban egyre jobban terjedt. – IV. A harmadik ülésszaka (1562–63). A ~ folytatását IV. Pius p. (ur. 1559–63) tette lehetővé, aki megválasztása után a reformpárt híve lett. 1560. XI. 29: hívta össze újra a zsin-ot Trientbe, és ez 1562. I. 18: 117 zsinati atya jelenlétében nyílt meg, s lett az egyh. reformot illetően a leggyümölcsözőbb, de a legviharosabb szakasz is. Mint máre a p. választásánál, úgy a ~on is két párt alakult: az ultramontánusokkal szövetkezett franciák és a pápai kúria érdekeit szem előtt tartó zelanti, ‘buzgók’. A reformot illetően mindkét párt egyetértett, de már a pápai fölmentés kérdésében erősen meghasonlottak, és a kirobbant ellentéteket csak a kérdés elodázásával lehetett elsimítani. A ~ 21–22. ülése az Oltáriszentség tanát és a szentmise áldozati jellegét mondotta ki, a 23. ülés az egyházi renddel, a 24. pedig a házasság szentségével foglalkozott. A Tametsi rendelettel a házasságok megkötését két tanú előtt a plébánosok elé utalta. Egyúttal egy egész sor rendelkezést is hozott az egyházi reformmal kapcsolatban: papneveldék felállítását, az egyházmegyék püspöki látogatását, egyházmegyei és tartományi zsinatok megrendezését stb. A 25. ülés a búcsúkkal, szentek tiszteletével foglalkozott. Ezzel 1563. december 4-én be is zárult a ~.  –Határozatait IV. Pius 1564. I. 26: megerősítette. Döntéseinek megvalósítása, ami a katolikus válasz volt a protestáns reformációra, most már az egész egyetemes Egyházra hárult. Ez több évtizedes, csaknem évszázados feladatot jelentett. →katolikus megújulás – V. Mo-on 1560: a Nagyszombatban tartott esztergomi zsin. határozatot hozott a ~ra küldendő követek személyéről és költségeinek fedezéséről. A két követ: Kolosváry János OP és Dudics András. Ferdinánd saját képviselőjeként Draskovich Györgyöt jelölte, mert ragaszkodott ahhoz, hogy Oláh Miklós érs. itthon maradjon. – A ~ra menők költségeit a résztvevők jövedelmük arányában, teljes egyetértésben így osztották meg: az esztergomi érs. 300; a püspökök közül az egri 200, az erdélyi (mint nyitrai kormányzó) 66, a pécsi 100, a váci 40, a váradi 55, a veszprémi 70, a zágrábi 60; a káptalanok közül az esztergomi 100, az egri 150, a győri 32, a nyitrai 8, a pozsonyi 12, a soproni keresztes 4, a szepesi 12, a vasvári 8, a zágrábi 50;  az apátságok közül a borsmonostori 20, a jáki 2, az Eger melletti kácsi 2, a kapornaki 25, a lébényi 20, a szengotthárdi 50, a szentmártoni 25, a szkalkai 5, a tapolcai 10, a zalavári 50; a szerzetes prépostságok közül a bozóki 6, a csornai 5, a leleszi 25, a pápóci 3, a rajki 2, a sági 5, a teplai 3; a világi prépostságok közül az aradi 2, a felhévízi 2, a mislei 100, az óbudai 8, a szepesi 20, az újhelyi 6, a karth. javadalmak után az egri pp. 8, a veszprémi 5 aranyat adott. A.G.

Péterffy II:133. – Fraknói Vilmos: M. főpapok a ~on. Esztergom, 1863. – Jedin, Hubert: Das Konzil von Trient. Ein Überblick über die Erforschung seiner Geschichte. Roma 1948. – Uő.: Geschichte des Konzils von Trient I-II. Freiburg 1951, 1957. – Schreiber, G.: Das Weltkonzil von Trient, I–II., Freiburg 1951. – Concilium 1965/1:574. (Alberigo, G.: Das Konzil von Trient in neuer Sicht.) – Adriányi 1975.

(triangulum után)

egész oldalas térkép: