Magyar Katolikus Lexikon > T > tiszta természet


tiszta természet (lat. natura pura): a szellemi lélekkel megáldott ember mint teremtmény állapota, aki azonban még nincs természetfölötti végső célra rendelve és kegyelmi segítséget sem kapott. - Tört-ileg ilyen állapot nem volt, mert Isten kezdettől fogva meghívta az embert az örök életre, a színelátásra, és megadta hozzá a kegyelmi segítséget is. A teol-ban azonban beszélnünk kell a ~ állapotáról, ha a kegyelem ingyenességét és termfölöttiségét szemléltetni akarjuk. A teol-ok a 13. sz-tól úgy értelmezték a kegyelmet, mint az értelmes teremtmény fölemelését az isteni életben való részesedésbe. A ~ állapota (in puris naturalibus) főleg a tomista teol-ban lett összehasonlítási alap. Az egyes teol. isk-k azonban bővebb v. szűkebb értelemben vették a fogalmat, azért igazi mondanivalójukat az összefügésből kell kiolvasni. Vagyis azt, hogy abból csak a megszentelő kegyelmet zárják-e ki, v. az eredeti integritást (paradicsomi állapot) is, v. egyáltalán minden külön isteni segítséget. Szt Tamástól a kk. teol. úgy beszélt a ~ről, mint amit ki lehet következtetni az istenlátás adomány jellegéből, s a 16. sz-tól ez ált. tétel lett. Az egyh. tanítóhiv. nem használta a fogalmat, de beszélt arról a lehetőségről, hogy az értelmes teremtménynek nem kellett volna okvetlenül megkapni a meghívást Isten színelátására (D 2318). G.F.

LThK VII:809.