Magyar Katolikus Lexikon > T > tanítóhivatal


tanítóhivatal (lat. magisterium): I. Jézus Krisztus ~a. Krisztusnak és egyházának az igehirdetését már az ÚSz is „tanítás”-nak nevezi (Mt 7,28; 22,33; Mk 1,27; 4,2; 12,38; Jn 7,16; 18,19; ApCsel 2,42; 5,28; 13,12; Róm 6,17; 16,17; 1Kor 14,6). A hirdetés tárgya Isten nagy tettei és az üdvösségi események sorozata, amelyek gyümölcsében az emberek úgy részesülnek, hogy hittel fogadják őket. Ez csak úgy lehetséges, ha az Egyh. tanítja ezeket az eseményeket. Krisztus maga is megmagyarázta az általa véghezvitt tetteket és rámutatott üdvrendi hatásukra. Ezért nemcsak elismerik tanítónak (Jn 3,2), hanem ő maga is igényli az egyedüli tanító címet (Mt 23,10). Az evang-ok azt közlik, amit „tett és tanított” (ApCsel 1,1). Azért az egyh. hagyományban az igazi hívők úgy akartak szerepelni, mint az ő tanítványai (Antiochiai Szt Ignác). A ~ az Atyától való küldetésben gyökerezik, s ő az ap-ok küldetését is ide vezeti vissza (Mt 28,18; Jn 20,21). Különben is a személyes egység révén ő Isten kinyilvánulása a földön (Kol 1,15), mert mint Fiú az Atyát tükrözi. Ha pedig az Ige, a Szó megnevezést vesszük alapul (Jn 1,1), akkor ő az Atya végső és teljes szava az emberiséghez. Jézus ~a valójában része kir. hatalmának, hiszen a tanítás fölhívás arra, hogy az emberek elfogadják őt megváltónak és megtegyék akaratát, ami egyúttal az Atya akarata. Jézus ~át nevezhetjük próf. hiv-nak is, mert ő nem elméleti tanítást adott Istenről, hanem tekintéllyel nyilatkozott, kegyelmet adott a meghallásra és követelte a hitből fakadó választ. -

II. Az Egyház ~a: a pápa és a püspökök testülete, amennyiben ők a krisztusi kinyilatkoztatás hivatalos őrzői, magyarázói és védelmezői. - Az Egyház a maga ~át a Krisztustól kapott küldetésből értelmezi. Ennek a ~nak a léte és feladata fölismerhető az Egyházról szóló tanításból. Az Egyh. az üdvösség eszkat. közössége, amelyben tört. alakot kapott Isten üdvözítő terve az egész emberiség számára. Más szóval az Egyh. jelképezi és megjeleníti Isten végleges kitárulását az emberiség felé, s ezt többé az emberi gyarlóság nem tudja érvényteleníteni. Ez a kitárulás úgy jelent meg, mint „igazság”, ami a teremtésnek végső értelmet ad, tehát azt hirdetni és bizonyítani kell, hogy az emberek hittel elfogadhassák. Az Egyh. tehát hívő és hitvalló közösség, amely Istennek ebből a szerető közeledéséből él és arra támaszkodik. Nem lehetne ez eszkat. üdvösségi közösség, ha nem tudná magát az igazság tévedés nélküli birtokosának. Az Egyh. nemcsak azt hirdeti, hogy Isten a kegyelmet állandóan fölajánlja, hanem azt is, hogy benne ez a kegyelem győzedelmesen itt van. Az egyes ember csak így juthat el a hit bizonyosságára. Az Egyh. fölépítésében tehát benne kell lenni a biztosítéknak, hogy a kinyilatkoztatott igazságot tévedés nélkül magyarázza és a tört. helyzetekben gyümölcsözően hirdeti. Krisztus valóban úgy küldte ap-ait, hogy aki őket hallgatja, az őt magát hallgatja (Lk 10,16). Az Egyh. mindig az ap-ok utódaiban, a p-ban és a pp-ökben látta a ~ állandósítását, s ez a ~ gyakorolta is hatalmát. Az I. Vatikáni Zsinat hittételként kimondta, hogy Krisztus az ap-ok koll-ában maradandó, tekintélyi és tévedhetetlen ~t adott (D 1787, 1793, 1836, 1839). Ez a ~ beletartozik a hívő Egyházba, ugyanakkor mint tekintély szemben is áll vele a hatalom hordozójaként (D 1958, 2313). A ~ így az Egyh. apostoliságának a tartozéka. Ez a meggyőződés különösen kifejezésre jutott mindig az egyetemes zsinatok határozataiban (D 54, 212, 349, 691, 810, 1839). A ~ megnyilatkozhat az állandó tanításban (magisterium ordinarium) és a rendkívüli összejöveteleken, a zsinatokon (extraordinarium) v. a pápa →ex cathedra döntéseiben. - A ~ illetékessége alá tartozik a kinyilatkoztatás őrzése, hirdetése, megvédése és mindaz, ami ezt elősegíti. Közvetlen és elsődleges tárgyai a tanításnak azok az igazságok, amelyeket Isten önmagukért kinyilatkoztatott (→hitletétemény), vagyis mindaz, amit a ker. hitről és erkölcsről vallunk (D 1792, 1800, 1836). Másodlagos tárgyai a tanításnak azok az igazságok, amelyek a hitet és az erkölcsöt közvetlenül v. közvetve érintik, mert logikai összefüggésben vannak a kinyilatkoztatással (dogmatikai tények, kat. igazságok, fontos fegyelmi döntések elméleti előzményei, szentté avatások stb. (D 738, 1098, 1350, 1710, 1817). - A ~ tekintélyének végső forrása és normája az ap-okkal lezárult és teljessé vált kinyilatkoztatás (D 2021), az ap. hagyomány, amely már nem bővül, hanem csak megértése mélyül el (→dogmafejlődés, D 783, 1800, 1836, 2020). Gyakorlatilag tehát igazi norma a Szentírás és a szenthagyomány (D 783, 1787, 1792). A kinyilatkoztatás tartalma minden időben megállapítható a ~ nyilatkozataiból, az egyházatyák és a teológusok egyetértő tanításából. A ~ a tanítást különböző kötelező erővel adhatja elő. A hitigazságok elfogadását teljes hittel követeli, de ott is követelhet belső elfogadást, ahol egyelőre még vitás kérdésekről van szó. Ezek a fokozatok kifejeződnek a tételek teol. értékelésében. - A ~ léte magában az ÚSz-ben is meg van alapozva. Az Egyháznak egységes hite van (Ef 4,5), ezért nevezhető az igazság oszlopának (1Tim 3,15). Ez a hit azonban nem valami folyamatosan új tanítás, hanem az, amit az Egyh. az ap-októl kapott. Ezt a hagyományt kell sértetlenül őrizni, mert csak ebben van benne a Krisztusról szóló tanúságtétel (1Kor 11,2-23; 15,3; 2Pt 2,21). Különben is Krisztus a hatalom teljességével küldte ap-ait, és az Igazság Lelkét is kiárasztotta rájuk (Jn 15,26), s egyúttal saját jelenlétét is ehhez a küldetéshez kapcsolta (Mt 28,19). - Az Egyh. tört-ében világosan megvan a hitbéli meggyőződés, hogy a ~ a legmagasabb fórum, amelynek döntései kötelezőek. A hit egységét csak egy ilyen tekintély közbejöttével lehetett megőrizni. A ~ hordozójának és illetékességének kérdése is tisztázódott. A mai teol. az elvi kérdések mellett inkább a gyakorlati követelményekre mutat rá. A ~nak Krisztus jelenléte és a Szentlélek karizmája mellett emberileg is meg kell tennie mindent az igazság megőrzésére és kifejtésére. Ezért a Szentírásnak és a hagyománynak a magyarázata és a kor követelményeihez való alkalmazása állandó feladat. Az új döntéseknél tisztázni kell az időszerűséget, a nép ált. hitének és a teol-nak a szerepét, és főleg figyelni kell a kor szellemi áramlataira, amelyek a hitet nehézzé teszik v. veszélyeztetik. Hasonló kérdéseket vet föl a ~ működésében a p. és a pp-ök kollegialitása, ill. annak gyümölcsöző megvalósítása. Egyre inkább ki kell tűnni annak, hogy a pápa ex cathedra nyilatkozata a ppi testület fejétől ered, tehát a p. ebben a tettében az egész Egyházat képviseli. Az I. Vat. Zsin. a p. tévedhetetlenségről szólva úgy fejezte ki magát, hogy a p. az ex cathedra döntésben ugyanúgy tévedhetetlen, mint amikor Krisztus az Egyházat megerősítette (D 1839). -

III. A ~ megnyilvánulásai. A p. és a pp-ök, akik az Egyh. hitét hitelesen és kötelező erővel tanúsítják, ill. a különféle egyh. szervek különböző jellegű tanítói megnyilatkozásainak jogi-teol. súlya más és más. - 1. A ~i megnyilatkozások fajai. a) Gyakorlásának módja, szerint: 1) rendkívüli, amikor ünnepélyes formában nyilatkozik meg; 2) rendes, mikor a szokásos tanítás módszereit és formaságait használja. A rendes ~ egyetemes, ha az egész egyháznak szóló tanításban nyilvánul meg. b) hittani tekintély szempontjából tévedhetetlen (→tévedhetetlenség) v. (egyszerűen) hiteles. - 2. Hiteles ~i megnyilatkozások a pápa v. a pp-ök testülete által nem tévedhetetlenül, de hivatalosan hirdetett hitbeli v. erkölcsi tanításai, valamint (saját részegyházuk vonatkozásában) az egyes pp-ök és ezek csoportjai (pl. helyi zsinatok, ppi konf-k) ugyanilyen tanításai, feltéve hogy az illető pp-ök közösségben vannak a pápával és a pp-ök testületének többi tagjával. Az egyetemes egyh. hatóságtól eredő hiteles megnyilatkozásokat minden krisztushívőnek, a részleges hatóságtól eredőnek az illető hatóság alá tartozóknak vallásos engedelmességgel (obsequium religiosum) kell fogadniuk. Ez azt is jelenti, hogy kerülniük kell az azzal össze nem egyeztethető tanításokat (752-753.k.). - 3. A tanítással kapcsolatos kormányzás. A ~ nem csupán erkölcsi tekintéllyel adja tovább, fejti ki és magyarázza a hitletéteményt, hanem megnyilatkozásai műfajuknak megfelelő jellegű és mértékű jogi kötelező erővel is rendelkeznek (vö. 750. és 752.k.). A CIC külön is hangsúlyozza (754.k.), hogy az illetékes egyh. hatóságnak a kat. tanítás előterjesztésére v. a téves vélemények elvetésére kiadott rendelkezései (constitutiones) v. határozatai (decreta) jogilag kötelező erejűek. Ez a törvényes egyh. hatóság iránti engedelmesség ált. kötelezettségéből (212.k. 1.§) egyébként is következik. A tanítói feladat mint olyan nem azonosítható minden további nélkül valamilyen meghatározott típusú hatalommal. A tanítás terjesztését, továbbadását, védelmét szolgáló törv-ek v. közig. intézkedések kiadásához mindenesetre egyházkormányzati hatalomra (potestas regiminis) van szükség. - 4. Az ökumenikus tevékenység irányítása. A tanításnak az Egyh. nevében való hivatalos előadása szorosan összefügg a ker. egység munkálásával is. Az ökumenikus tevékenység irányítása terén is érvényesül az illetékességek hierarchiája. Ez teszi lehetővé, hogy a kat. egyh. mint egységes egész vehessen részt az ökumenikus párbeszédben. Ez a párbeszéd ui. az egész Egyháznak Krisztus akaratából kötelessége (755.k. 1.§; vö. UR 5). A legfelsőbb irányítás a pp-ök testülete és az Ap. Sztszék feladata (755.k. 1.§). Helyi szinten az egyes pp-öknek (vö 382.k. 3.§) és a ppi konf-knak kell az egységtörekvést előmozdítaniuk, és esetleg szabályok alkotásával is irányítaniuk (755.k. 2.§). - 5. A hittel kapcsolatos eltévelyedések: →eretnekség, →hitehagyás, →szakadás. G.F.-Sz.Sz.A.

LThK VI:884, 890. - KEK 2030-40. - Erdő 2005:397.