Magyar Katolikus Lexikon > T > történetiség


történetiség: a →kezdet és vég között az időben kibontakozó   létezési mód. – Embervoltunk bölcseleti elemzése arra a felismerésre vezetett, hogy az emberi lélek földi létének kezdetétől annak befejeztéig az idő három dimenziójában (jelen, múlt, jövő) létezik; csak úgy élhet, ha felhasználja a múltból hagyományozott örökséget és szabadon figyelembe veszi a jövő lehetőségeit. A kinyilatkoztatott hit világosságánál értjük meg, hogy a ~ mindig és mindenütt az →üdvösség és a →kárhozat története. Így a „mai nap” felszólítását (MTörv 4,40; 5,3; 6,6; Zsolt 95,7), mely a bajból történt szabadulásra emlékezésből (MTörv 26,5–10) az eljövendő üdvösség várására hív fel, újra és újra meg kell hallani és követni kell (Iz 65,17–25). Jézus magatartásának ker. magyarázatánál döntő az idők teljessége (Mk 1,15; Mt 26,18), a „ma” (Lk 4,21; 5,26; 19,5.9; 23,43), s a múltban megígért és a jövőben beteljesülő istenország jelenléte (Mk 14,25; Mt 11,12; Lk 11,2.20; 17,21;. Zsolt 145,11–13). Szt Pál tanítja, hogy „most” érkezett el az igazságosság, a megigazulás, kiengesztelődés és az üdvösség ideje, és véget ért a múlt (Róm 3,26; 5,9.11; 8,1; 11,5.30; 2Kor 5,17; 6,2). De hangoztatja és kiemeli az Úr halálára való emlékezést és annak hirdetését, sőt az eljövetelébe vetett remény fontosságát is (1Kor 11,23–26; Róm 8,24). Szt János külön kiemeli az „órát”, mely eljött (7,30; 8,20; 12,23.27; 13,1; 17,1; 19,27). **

Schütz 1993:395.