Magyar Katolikus Lexikon > T > Tizenkét pátriárka testamentuma


Tizenkét pátriárka testamentuma, Test XII: ószövetségi apokrif irat. – I. Keletkezése. Már J. E. Grabe (1666–1711) is, aki először kiadta, arra a következtetésre jutott, hogy a mű zsidó szerzőtől való, de később ker. szellemben átdolgozták. Ezt a föltevést először általában nem fogadták el, mert másokra sokkal inkább hatottak a ~ és az ÚSz közt fölfedezhető érintkezőpontok, és ezért a ~t teljes egészében egy 1. sz. ker. szerzőnek tulajdonították. Elsőként F. Schnapp vállalkozott a ~ alapos kritikai elemzésére (1884). 3 réteget különböztetett meg: 1. zsidó alapszöveg, 2. zsidó betoldások, 3. ker. kiegészítések. Hogy eredményei megalapozottak voltak, azt W. Bousset és R. H. Charles munkái nagymértékben igazolták, bár Charles kevesebb betoldással számolt. Ez volt a kritikusok álláspontja 1953-ig; ekkor M. de Jonge arra a következtetésre jutott, hogy a ~ irod. szempontból egységet alkot, és ker. szerző műve, mely Kr. u. 190 és 225 között keletkezett. F. T. Milik, Carmignac és J. Daniélou csatlakozott e nézethez, de A. S. van der Woude szembefordult vele: elfogadta, hogy a szövegbe belenyúlt egy ker. kéz, de azt vitatta, hogy az eredeti zsidó iratban 2 réteget lehet megkülönböztetni. Mivel azonban sem M. de Jongénak, sem A. S. van der Woudénak nem sikerült F. Schnapp érvelésével kellő súllyal szembeszállnia, még mindig az a föltevés látszik a legelfogadhatóbbnak, hogy a ~ 3 rétegből tevődik össze: 1. Az alapul szolgáló irat elsősorban tanító jellegű, és sokszor nagyon fejlett erkölcsiséget képvisel (vö. Gád testamentuma 6,3–7). Az alkalmazott irod. formák nagy hasonlóságot mutatnak a bölcsességi irod-ból ismertekkel (elsősorban Sir jön itt számításba), és mivel a ~ nem mondások gyűjt-e, hanem inkább intelmeket tartalmaz, azért lehetséges, hogy zsinagógai beszédekből keletkezett kb. Sirák korában. Találunk benne érintkezőpontokat a →Jubileumok könyvével, sőt a szellemek dualizmusa révén →Qumrannal is mutat némi rokonságot. – 2. A zsidó betoldások közül sok beilleszthető a bűn–száműzetés–hazatérés sémájába, és egészében véve a Kr. e. 1. sz. közepéről valók. Ebben a rétegben a várt üdvösség egyértelműen 2 személyhez kapcsolódik, akik közül az egyik Lévi, a másik Júda törzséből való; ez utóbbi alárendelt szerepet tölt be az előbbihez képest. Nagyon hasonló vonásokkal találkozunk a Messiás várása terén az esszénusok körében, akik egy Lévi és egy Dávid törzséből való Messiásban reméltek. – 3. A ker. betoldások, melyek eredetileg széljegyzetek lehettek, Júda szerepét emelik ki, és abból kiindulva, hogy Isten jelen van népe körében, kifejezetten a megtestesülésre utalnak. Benjamin testamentumában (11) szerepel Pál ap., így a mű legkorábban csak a Kr. u. 1. sz. 2. felében keletkezhetett. – II. Szövege gör. nyelven maradt ránk, de ismeretesek örm. és szláv fordításai is. A gör. kz-ok 2 csoportba oszthatók. Az egyetlen kritikai kiadás R. H. Charles-tól való, de nem tekinthető minden szempontból teljesen megbízhatónak, mert Charles csak az egyik csoportba tartozó kz-okat vette alapul, és az örm. változatnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított. – III. Tartalma. A ~ 12 búcsúbeszédből áll, melyeket Jákob fiai intéznek utódaikhoz. Rendszerint egy életre szóló bűnvallomást, egy intelmet és egy próféciát ölelnek föl. A második rész a legfontosabb: mindegyik testamentum valamelyik erény gyakorlására buzdít, v. büntetéssel fenyegeti a semmirekellőt; az erény v. a bűn jellemző a „végrendelkező” pátriárkára: így Ruben a kicsapongásról beszél, Simeon az irigységről, Lévi a bölcsességről, Júda az iszákosságról, Isszachár az egyszerűségről, Zebulun az együttérzésről, Dán a haragról, Naftali a természetes jóságról, Gád a gyűlöletről, Áser az erkölcsi megosztottságról, József az önmegtartóztatásról és a testvéri szeretetről, Benjamin pedig a szív tisztaságáról. R.É.

BL:1831.

Tizenkét pátriárka testamentuma, Test XII: ószövetségi apokrif irat. - I. Keletkezése. Már J. E. Grabe (1666-1711) is, aki először kiadta, arra a következtetésre jutott, hogy a mű zsidó szerzőtől való, de később ker. szellemben átdolgozták. Ezt a föltevést először általában nem fogadták el, mert másokra sokkal inkább hatottak a ~ és az ÚSz közt fölfedezhető érintkezőpontok, és ezért a ~t teljes egészében egy 1. sz. ker. szerzőnek tulajdonították. Elsőként F. Schnapp vállalkozott a ~ alapos kritikai elemzésére (1884). 3 réteget különböztetett meg: 1. zsidó alapszöveg, 2. zsidó betoldások, 3. ker. kiegészítések. Hogy eredményei megalapozottak voltak, azt W. Bousset és R. H. Charles munkái nagymértékben igazolták, bár Charles kevesebb betoldással számolt. Ez volt a kritikusok álláspontja 1953-ig; ekkor M. de Jonge arra a következtetésre jutott, hogy a ~ irod. szempontból egységet alkot, és ker. szerző műve, mely Kr. u. 190 és 225 között keletkezett. F. T. Milik, Carmignac és J. Daniélou csatlakozott e nézethez, de A. S. van der Woude szembefordult vele: elfogadta, hogy a szövegbe belenyúlt egy ker. kéz, de azt vitatta, hogy az eredeti zsidó iratban 2 réteget lehet megkülönböztetni. Mivel azonban sem M. de Jongénak, sem A. S. van der Woudénak nem sikerült F. Schnapp érvelésével kellő súllyal szembeszállnia, még mindig az a föltevés látszik a legelfogadhatóbbnak, hogy a ~ 3 rétegből tevődik össze: 1. Az alapul szolgáló irat elsősorban tanító jellegű, és sokszor nagyon fejlett erkölcsiséget képvisel (vö. Gád testamentuma 6,3-7). Az alkalmazott irod. formák nagy hasonlóságot mutatnak a bölcsességi irod-ból ismertekkel (elsősorban Sir jön itt számításba), és mivel a ~ nem mondások gyűjt-e, hanem inkább intelmeket tartalmaz, azért lehetséges, hogy zsinagógai beszédekből keletkezett kb. Sirák korában. Találunk benne érintkezőpontokat a →Jubileumok könyvével, sőt a szellemek dualizmusa révén →Qumrannal is mutat némi rokonságot. - 2. A zsidó betoldások közül sok beilleszthető a bűn-száműzetés-hazatérés sémájába, és egészében véve a Kr. e. 1. sz. közepéről valók. Ebben a rétegben a várt üdvösség egyértelműen 2 személyhez kapcsolódik, akik közül az egyik Lévi, a másik Júda törzséből való; ez utóbbi alárendelt szerepet tölt be az előbbihez képest. Nagyon hasonló vonásokkal találkozunk a Messiás várása terén az esszénusok körében, akik egy Lévi és egy Dávid törzséből való Messiásban reméltek. - 3. A ker. betoldások, melyek eredetileg széljegyzetek lehettek, Júda szerepét emelik ki, és abból kiindulva, hogy Isten jelen van népe körében, kifejezetten a megtestesülésre utalnak. Benjamin testamentumában (11) szerepel Pál ap., így a mű legkorábban csak a Kr. u. 1. sz. 2. felében keletkezhetett. - II. Szövege gör. nyelven maradt ránk, de ismeretesek örm. és szláv fordításai is. A gör. kz-ok 2 csoportba oszthatók. Az egyetlen kritikai kiadás R. H. Charles-tól való, de nem tekinthető minden szempontból teljesen megbízhatónak, mert Charles csak az egyik csoportba tartozó kz-okat vette alapul, és az örm. változatnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított. - III. Tartalma. A ~ 12 búcsúbeszédből áll, melyeket Jákob fiai intéznek utódaikhoz. Rendszerint egy életre szóló bűnvallomást, egy intelmet és egy próféciát ölelnek föl. A második rész a legfontosabb: mindegyik testamentum valamelyik erény gyakorlására buzdít, v. büntetéssel fenyegeti a semmirekellőt; az erény v. a bűn jellemző a „végrendelkező” pátriárkára: így Ruben a kicsapongásról beszél, Simeon az irigységről, Lévi a bölcsességről, Júda az iszákosságról, Isszachár az egyszerűségről, Zebulun az együttérzésről, Dán a haragról, Naftali a természetes jóságról, Gád a gyűlöletről, Áser az erkölcsi megosztottságról, József az önmegtartóztatásról és a testvéri szeretetről, Benjamin pedig a szív tisztaságáról. R.É.

BL:1831.