Magyar Katolikus Lexikon > S > sógorházasság


sógorházasság, levirátus: ókori jogszokás, mely szerint a gyermektelen özvegy asszonyt a sógornak feleségül kellett vennie. Az új házasságból született első gyermek az elhunyt utódjának számított, annak nevét vitte tovább. - A ~ az egész ókori K-en ismert szokás volt. Asszíriában, ha nem volt miből megélnie, az özvegyet az após v. a mostohafiú örökölte. A hettitáknál a ~ kötelezettsége sorrendben a még nőtlen sógorra, az apósra, a nős sógorra, ill. az elhunyt unokaöccseire hárult. Palesztina és Moáb D-i részén a beduinok körében a 20. sz-ban is él a ~ intézménye. De sehol másutt nem találkozunk azzal a megokolással, melyet az ÓSz ad: ha a férj gyermektelenül halt meg, azért kell az özvegyet elvenni, hogy az elhunytnak legyenek utódai (Ter 38,8), ti. az első fiú az új házasságból az elhunyt nevét viselte, így benne ill. általa fönnmaradt a család. Így az ósz-i levirátus az örökösödési jog fölött állt; a fiúk soha nem örökölték az özvegyet (vö. 35,22; 49,4); Júda és Támár tört-ének erkölcsi megítéléséből (38) az is kikövetkeztethető, hogy az ÓSz az após és meny közötti levirátust nem ismerte. A MTörv 25,5-10 a ~ot törv-erőre emeli, aminek megtagadásáért az özvegy bevádolhatta sógorát a véneknél. Ha a sógor továbbra is vonakodott kötelességét megtenni, akkor az özvegy levette sógora saruját és arcába köpött, s ezzel kifejezte, hogy mostantól független; a lábat valamire rátenni birtokba vételt jelentett (vö. Ter 13,17; Józs 10,24; Zsolt 110,1 stb.), a sarut levenni viszont valamely jog v. tulajdon föladására utalt (Rut 4,7). - A ~ még Jézus korában is szokásban volt (Mt 22,24), de mivel már bevezették a törv-t, hogy a lányok is örökölhették apjuk birtokát (= örökrészét: Szám 27,8), csak akkor volt értelme, ha az elhunyt férjnek egyáltalán nem voltak gyermekei. R.É.

BL:1594.