Szent János első levele, 1Jn: protokanonikus újszövetségi irat, a 4. a →Katolikus levelek csoportjában. - I. Keletkezése. R. Bultmann úgy vélte, hogy ~ben 2 különböző stílus mutatkozik: az egyik költőibb, ez az „apodiktikus kettősök”-ben (= kétsoros versek, melyek gyakran fontos hittételeket tartalmaznak tézis-antitézis formájában) található, a másik inkább prózai-tanító jellegű. Ezekből az eltérő irod. formákból egy olyan kv-re következtetett, mely csupa mondásból állt (= kinyilatkoztató beszédek, →János evangéliuma), s föltételezte, hogy innen egész sor mondást átvett ~ szerzője, majd később átszőtte őket tanító részletekkel. Csakhogy az „apodiktikus kettősök” a gnosztikus irod-ban sehol nem fordulnak elő, mint Bultmann feltételezte, hanem a bölcsességi irod-ra jellemzők (E. Haenchen), következésképpen ~ fölosztása egy „előzményre” és egy átdolgozásra mesterségesnek minősül. A stílusbeli különbségekre Bultmann jogosan hívta föl a figyelmet, de ez nem elégséges ok arra, hogy irod. forrást tételezzünk föl. W. Nauck a kétféle stílust ugyanannak a szerzőnek tulajdonítja, és a tézis-antitézis formáját mutató mondásokat a keresztségi katekézissel hozza összefüggésbe. De az a föltevés, hogy ~ két részletben született (az első védekezés a tévtanítók ellen a tézis-antitézis formáját mutató mondásokban; a későbbi egy magyarázatokkal ellátott hivatalos körlevél az egyházak számára), azért nem bizonyul megalapozottnak, mivel az első rész aligha állhatott meg önmagában. A stílusbeli különbségre viszont kielégítő magyarázatul szolgál a szerző által kitűzött kettős cél: a tévtanítók dogmatikus-polemikus visszautasítása (1,6-10) és a hívők megerősítése homíliaszerűen, tanító jelleggel (2,1). - Szerzője. A hagyomány Ireneusz óta a 4. evang-mal együtt János ap-nak tulajdonítja. Az irod-kritika számos érvet felsorakoztat annak bizonyítására, hogy ~ és Jn egyazon szerzőtől való a különbségek ellenére is, melyek onnan érthetők, hogy eltérő helyzetben és más célra íródtak. A szerző maga is az igehirdetők közé számította magát (1-4), és tekintéllyel lépett föl, erre azonban csak az adhatott neki alapot, hogy ap., mégpedig János ap. volt, v. egy olyan csoportnak a tagja (vö. Jn 21,24), mely mögött az első nemzedékből való szemtanú állt, mégpedig maga János ap. De ezt a kérdést nem lehet egyértelműen eldönteni. Azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a szerző János ap. egyik tanítványa, aki átvette az üdvösségtört. események értelmezését, és egy adott nehéz helyzetben tekintéllyel a hívők elé tárta. A Jn és ~ közti időrend szintén tisztázatlan. Csak azt lehet megállapítani, hogy kb. egyidőben keletkezett mind a két kv. (Kr. u. 1. sz. vége), mégpedig minden bizonnyal Kisázsiában (Efezus?). - II. Tartalma. ~ nem rendszerezett tanítást nyújt. A levél elején a szerző jelzi, hogy a Krisztussal való egység alapján az Istennel való közösséget kívánja hirdetni az üdvösség alapvető jó híreként (1,1-4). Ugyanakkor tanításával olvasói hitét is erősíteni szeretné, egyszersmind a tévtanokat is leleplezve és elutasítva. Ezért a levél váltakozva kérügmatikus-polemikus (1,5-10; 2,22; 3,1-8; 4,1-6; 5,5-12) és kérügmatikus-tanító (2,15-17; 3,11-24; 4,7-12; 4,19-5,3) jellegű. Vannak benne nagyobb egységek, melyeken belül az egyik gondolat mintegy fölidézi a másikat. Stílusa csak János evangéliumával vethető egybe: azonos bennük a szókincs, a mondatszerkesztés, a stílus (parallelizmus, háromtagú ismétlések, ritmus, mely inkább K-i, mint gör. mintára középen helyezkedik el a vers és a próza között, ellentétek, szó- és képzettársítások) és a gondolatmenet; ez utóbbit leginkább egy-egy téma körül gyűrűző csigavonalhoz lehet hasonlítani (1,5: világosság; 2,29: igazságosság; 4,7: szeretet; 5,6: igazság). De míg János evang-a az egyszer adott kinyilatkoztatásra és a Krisztus által szerzett üdvösségre összpontosítja a figyelmet, addig ~ elsősorban az adott helyzetet és hitbeli nehézségeket tartja szem előtt. - A kép, melyet a levél a korról nyújt, már meglehetősen fejlett ker. egyh. közösségre vall. Az ismételt visszatekintés a kezdettől fogva kifejezéssel (2,7.24; 3,11; vö. 2Jn 5) arra utal, hogy a ker. tanítás már régebben gyökeret vert. A „sok antikrisztus” (1Jn 2,19) eltévelyedése és elpártolása, a hamis próf-k működése (4,1) és az igaz hitben való megmaradásért folyó harc (4,4-6) egyaránt azt bizonyítja, hogy az egyhtört-ből egy szakasz már lezajlott. A szerző a nagy üdvtört. események (1,1-3) tanúinak nevében szól egy olyan nemzedékhez, mely már nem volt közvetlen részese ezeknek az eseményeknek, melynek hite tehát már hallásból (3,11) eredt. Igaz, még várták az Úr újraeljövetelét (2,28), de ennek be nem következte úgy látszik már nem okozott nagyobb gondot. Annál inkább a tévtanítók föllépése, akik veszélyeztették a hitbeli életet és hűséget. Hogy miféle tévtanokról lehetett szó, arra csak ~ alapján tudunk következtetni, más forrásunk nincs. A szerző a megtestesülést és a megváltást kívánja középpontba állítani: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, aki testben jött el (2,22; 4,1-3; 5,1.5, vö. 2Jn 7). Krisztus elégtételt nyújtó szenvedésére is azért esik olyan nagy hangsúly (sokkal nagyobb, mint a 4. evang-ban, bár a gondolatot itt is megtaláljuk: Jn 1,29.36; 6,51; 10,11.15 stb.), hogy a megtestesülés előtérbe kerüljön, egyértelmű megfogalmazást kaphasson (1,7). Krisztus megtestesülése az Isten utolsó szava az emberhez, azé az Istené, aki a szeretet (4,7-21). Istennek ez a testben adott kinyilatkoztatása az Egyházban a testvéri szeretet által van jelen, így folytatódik - a testvéri szeretet az egyetlen biztos jele az Isten iránti szeretetnek (4,20). A ker. tanításnak ezt a magvát a hamis próf-k elvetették, ezért a szerző antikrisztusoknak nevezte őket (2,18). Nyilvánvaló, hogy tiszta szellemiségre törekedtek, az Istennel való közvetlen egyesülést vallották, de tagadták az ember Krisztust és a szeretetközösséget, figyelmen kívül hagyták a parancsokat; gnosztikus fölfogásuk folyományaképpen elvetették a megváltást, erkölcsi szempontból pedig közönyt tanúsítottak (1,8-10, vö. 3,6.8; 5,18). Minden bizonnyal a gnózis egy korai változatáról volt szó, mely ellen Pál ap. is föllépett a fogságban írt levelekben (Kol). E →gnózist közelebbről nehéz jellemezni; talán gondolhatunk a doketizmusra, a Kerinthosz-féle eretnekségre v. valamiféle elferdült pneumatikus-próf. kerségre, vö. 1Kor 12-14 (F. Büchsel). A tévtanítók, akikkel ~ szembefordult, azonosak lehettek azokkal, akik ellen Antiochiai Ignác is föllépett a leveleiben, de Ignácnál világosabban kirajzolódnak a doketizmus körvonalai. Annyi bizonyos, hogy az a gnoszticizmus, amellyel ~ szembeszegült, pogány eredetű volt, nem lelhető föl benne zsidó gondolkodásmódra valló vonás. Mégis, ha egyértelműen elítéli is a szerző a megtestesülés elvetését, azért nem fordul minden tekintetben szembe a gnózissal, ellenkezőleg: egész sor fogalmat átértékel és ker. módon értelmez, mint pl. Istent megismerni, szemlélni (2,3; 3,6; 4,7; vö. 3Jn 11) v. Istennel közösségre lépni (1,3.6; 2,5-6). - III. Műfaja. ~ formai szempontból nem tekinthető levélnek (hiányzik a fejrész és a befejezés), de irod. levélnek sem igen lehet minősíteni: nem valamely közösségnek szól, mint a 2Jn, és nem is körlevél (vö. Kol 4,16; 1Pt), nem szerepelnek benne címzettek. Minthogy konkrét helyzetre utal, az is valószínűtlen, hogy az egész világ ker-eihez intézte volna a szerző. Ha ~ kísérő iratnak készült a 4. evang-hoz, ennek egyértelműbb jelét kellett volna szerzőjének adnia. ~ ilyenformán önálló írásnak minősül, melyet szerzője pogány környezetben élő, gnosztikus hatásnak kitett ker-ek egy csoportjának v. közösségének írt azért, hogy a hitet hirdesse (1,1-3) és védelmezze (4,4-6; 5,4-12). R.É.

BL:1690.