Magyar Katolikus Lexikon > P > pléróma


pléróma (gör. 'teljesség'): A gnosztikusok a szellemek tökéletes világát, az égi szférákat értették rajta, mint a teremtés végső célját. Más írásokban, mint pl. Salamon ódáiban jelenti a célhoz jutott világot. Ilyen értelemben használja a szót Antiochiai Szt Ignác is (Levél az Efezusiakhoz, Trallesziekhez). A ~ szó előfordul a Jn 1,16, Róm 11,12 és 15,29-ben, de különleges értelmet csak az Ef 4,13: és a Kol 2,9: kapott, ahol az istenség teljességéről van szó, ahogy az Krisztusban lakik testi valóságban. Ezt nevezi az ap. Krisztus teljességének (Ef 4,13). Őbenne valósul meg az idők teljessége (Ef 1,10) is, amikor az Atya az ő fősége alatt egyesít mindent a mennyben és a földön. Ugyanakkor Krisztus teljessége jelen van az Egyh-ban, amely az ő teste (Ef 1,23), ezért az Egyh-on keresztül tölti be a mindenséget, s ez a folyamat már megkezdődött föltámadásával és megdicsőülésével (Ef 4,10). A hívő ember a keresztség által válik Krisztus teljességének részesévé, s ez akkor tudatosul benne, ha a Lélek által megerősödik benső emberré, és gyökeret ver a szeretetben (Ef 3,18-19). G.F.

LThK VIII:560.