Magyar Katolikus Lexikon > P > pineafenyő


pineafenyő, mandulafenyő, ernyősfenyő (gör. agrobalanosz, lat. Pinus pinea): a fenyőfélék családjába tartozó örökzöld, ernyőforma koronájú, mediterrán területeken honos fenyőfaj. - Oz 14,9: Olyan leszek, mint a zöldellő ~, és tőlem való lesz a gyümölcse (vö. Iz 44,14). - Vsz. nem őshonos a területen, de régóta elterjedt, s kivadulva mindenhol megtalálható. A mediterrán tájak legsajátosabb színfoltja, de önállóan ritkán alkot erdőt. Ernyős, sugarasan növő, gyorsan vastagodó ágai már messziről is könnyen felismerhető, ernyőszerű koronát tartanak. A narancsbarna, lemezesen repedező kérgű, jellegzetesen mediterrán fenyő kiváló sótűrő, de fagyérzékeny. Párosan álló tűlevelei sötétebbek, erősebbek, vastagabbak és hosszabbak, mint az aleppói fenyőé, és narancspiros hímvirágzata, fénylő, gyantás, melegbarna óriás tobozai első pillantásra megkülönböztetik más fenyőktől. A vastag, kemény magvú alapfaj mellett mind jobban terjed vékonyhéjú változata is. - A 20-30 m-re is megnövő ~t már a rómaiak termesztették nem csak egzotikus szépségéért, hanem sárgásfehér, repítőkészülék nélküli, magas olajtartalmú, mandulaízű és -alakú magjáért, amelyet pörkölve pignolia v. fenyőmandula néven ma is csemegeként fogyasztanak. - Az Izrael áll. megalakulása óta végzett folyamatos nagyarányú erdőrekonstrukció sikerrel alkalmazza e gyorsan növő, igénytelen, és e tájra nagyon jellegzetes fajt az aleppói fenyővel kevert telepítéseknél. Napjainkban minden szubtrópusi ter-en ültetik. - Az ókortól az élet és a termékenység szimbóluma. A gör-öknél Diána és Kübele fája volt. Díszfaként kertekbe ültették. 1120 k. a →Liber floridusban a ~ neve a „jó fa” egyik levelén található. A ker. műv-ben gyakran az élet fája. Toboza (fölpattanásakor kilövi magjait) szószékeken az igehirdetők, szökőkutakon az élet forrásának jelképe. S.J.-Ky.Z.

Petz II/1:509. (s.v. pinus) - Stirling II. - KML 1986:268. (s.v. pinea) - Kereszty 1998:359.