Magyar Katolikus Lexikon > N > népvándorlás


népvándorlás (lat. migratio gentium): 1. egy egész nép maradandó helyváltoztatása. - 2. történelmi korszak a nyugatrómai birodalom fölbomlása után, melyben az egykori birodalom területén barbár népek telepedtek meg és alkottak államokat. A ~ kifejezést elsőként Wolfgang Lazius bécsi orvos és történész használta, művének címe: De aliquot migrationibus gentium... libri XII. (Basel, 1557). - A ~ kezdetét és végét nem lehet egyértelműen meghatározni. Kezdőpontnak tekinhető a hunok támadása (375); Róma bevétele a gót Alarich (410) v. a vandál Geiserich (455) által, Romulus Augustulus trónfosztása (476). A ~ vége lehetett 568: a longobárdok Itáliába telepedése. - A 19. sz: még úgy képzelték, hogy egy-egy nép éghajlatváltozás, túlnépesedés, támadás miatt fölkerekedett és hosszabb rövidebb vándorlás után az alkalmasnak látszó helyen honfoglalást hajtott végre a római birod. területén. Valójában már a császárkorban szerződéses kapcsolatok alakultak a peremvidék barbár népei és Róma között. A barbárok közül nem egy katona nagyon magas rangot ért el, és törzsét, esetleg népét magával vitte a birod-ba. Házassági kapcsolatok is kötöttek barbár népeket Rómához. Így az 5-6. sz: a nyugati gótok, a vandálok, a bugundok, a keleti gótok, a frankok a határvidékeken királyságokat alapítottak. Nem voltak hosszú életűek, de a későbbi államszerveződéseknek utat készítettek. A longobárdok 774-ig Itáliában, a nyugati gót királyok 711-ig Hispániában, a frankok a 8. sz-ig Galliában alkottak kirságot. →német-római birodalom

Pallas XIII:124. - LThK 1993. X:855.