🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > L > leborulás
következő 🡲

leborulás (gör. proszküneszisz, lat. prostratio): a fölség előtti megsemmisülés jele. - Az ókori K-en és a Szentírásban Isten és az Őt képviselő kir-ok előtti hódolat jele. A kereszténységben kezdetben csak magánimádságban fordult elő. A róm. lit-ban a 6. sz-tól használatos. - 1. teljes ~ (kinyújtott testtel arccal a földre borulás): a nagypénteki lit. elején, szerz. fogadalomtételkor és az egyh. rend felvételekor. Régebben gyakoribb volt. Padányi →Bíró Márton följegyzése szerint szép régi m. hagyomány volt, hogy „Karácsony napján és a Szűz Mária napjain, főképpen pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Ige testesülése és fogantatása napján, a misemondó pap az isteni szolgálatban lévő több társaival együtt az oltár eleibe mégyen. Ott a legelső, legalsó grádicson éppen a földig leborul, így imádja a megtestesült Igét és az isteni kegyességnek ebben kinyilatkoztatott titkát ilyen alázatossággal tiszteli”. - 2. részleges ~ (térdelés és meghajlás): az imádás fokozott jele szentségkitételkor, s nagycsütörtöktől nagyszombatig a tabernákulum előtt. **

Radó I:46. - Bálint I:269.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.