Lumen gentium: a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója az Egyház lényegéről, új önértelmezéséről és küldetéséről a mai világban. - Igazában e dokumentum alapozza meg a többi 15 zsin. okmányt. Végleges szöveget a zsin. atyák 1964. XI. 19: szavazták meg (2134 igen és 10 nem). VI. Pál p. (ur. 1963-78) XI. 21: tette közzé. -

I. A ~ története. 1. Előzményei. A ~ot kb. 30 éves teol. fejlődés készítette elő. Az 1920-40-es évek teol. újjászületése az Egyh. misztériumának elmélyítését, új egyháztani szemléletet hozott (→liturgikus mozgalom, →Actio Catholica, biblikus és patrisztikus megújulás, ökumenikus párbeszéd). 1914-ig az Egyh-ról szóló hagyományos (De Ecclesia) traktátusok a →Trienti Zsinat és az I. →Vatikáni Zsinat szemléletét tükrözték. E szemléletről állapította meg a zsin. elején a ~ első tervezetét bíráló De Smedt belga pp., hogy túlságosan triumfalista, klerikális és jogi beállítottságú. XXIII. János p. megnyitó beszédére utalva Döpfner bíb. óvott a skolasztikus fogalmazástól, és a biblikus nyelvezetet sürgette; Frings bíb. a patrisztikus kutatás eredményeinek felhasználását szorgalmazta. - A megújulásban döntő szerepet játszott a patrisztikus Henri de →Lubac SJ és Yves →Congar OP, aki többek között J. A. Möhler (a Tübingeni Iskola teológusa) egyháztanát gondolta tovább, s a világiak küldetéséről és a prot-okkal folytatott párbeszédről monográfiákat tett közzé. Mindkét „új teológus” a hagyomány embere volt, de mindkettőt tanbeli elhajlással gyanúsították, majd a zsin. alatt rehabilitálták és később bíb-sá nevezték ki őket. - A ~ előtört-ében jelentős állomás volt 1943: XII. Pius p. →Mystici Corporis enc-ja, melyben főleg Krisztus Titokzatos Teste eszméjére összpontosította a figyelmet. A Szentírás és az egyhatyák viszont több képet használtak, nevezetesen az Egyház = Isten népe bibliai gondolatot. Az újabb egyháztan, amikor azt hangoztatta, hogy az Egyh. Isten úsz-i népe, túlhaladt a túlnyomóan jogi szemléleten (ti. hogy Krisztus hierarchikus egyh-at alapított), és az üdvösségtört. egészét szemlélve azt mutatta meg, hogy Isten üdvözítő terve miként valósul meg a tört-ben. Hangsúlyozta, hogy Izr. és az Egyh. között folytonosság és szakadás van: Isten választott messiási népe Izr. volt, Jézus Krisztus azonban új szövetséget alapított, és ennek új népét a megkereszteltek alkotják. Az Egyház = misztérium eszmével szoros kapcsolatban volt az a teol. elgondolás, hogy az Egyh. Sacramentum, Krisztus szentsége, pontosabban Ősszentség (ném-ül: Ursakrament), amely elmélet közvetlenül a zsin. előtti években nyert polgárjogot a teol-ban (Semmelroth SJ, Karl →Rahner SJ és →Schillebeeckx OP munkái nyomán). - 2. A ~ szövegtörténete. A XXIII. János p. által 1960. VI. 5: létrehozott Előkészítő Teol. Bizottság, (elnöke Ottaviani bíb., a Szt Officium prefektusa, titkára S. Tromp SJ, az 1943-as Mystici Corporis enc. egyik fő megfogalmazója), megszövegezett egy 13 pontból álló tervezetet; ezzel párhuzamosan dolgoztak egy Szűz Máriáról szóló okmány tervezetén is (ezt később beillesztették a ~ba). X: különböző albizottságokat hoztak létre, hogy azok kidolgozzák az Egyh-ról szóló szöveget. Az albiz-ok munkáját megbírálta és kirostálta a Teljes Biz. és a zsin-ot előkészítő Központi Biz. Egymást követték a tanulmányi megbeszélések és viták, de a zsin. atyák 1962. XII: az átfogalmazások után is elvetették a 11 pontból álló tervezetet, mert nem felelt meg az irányelveknek, amelyeket János p. megjelölt a zsin-ot megnyitó beszédében (ti., hogy a biztos és változatlan tanítást új nyelven, a kor követelményeinek megfelelően kell megfogalmazni, ill. nem az eretnekségeket kell elítélni, hanem pozitív módon kell előadni a keresztény üzenetet), s mert a tervezetben nem jelent meg a biblikus és patrisztikus megújulás, s hiányzott az ökumenikus szellem is. Ez a tervezet nem egészítette ki a I. Vat. Zsin-ot, ahogy az atyák kívánták. - 1962. XII. 5: János p. új irányelveket adott a doktrinális bizottságnak, amely a már közkézen forgó új tervezetjavaslatok alapján hozzálátott a tervezet újrafogalmazásához. 4 fejezetet terveztek: 1) Az Egyh. misztériuma; 2) Az Egyh. hierarchikus szervezete, különösen a ppi hivatal; 3) Isten népe, különösen a világi hívek; 4) A szentségre szóló hivatás az Egyh-ban. 1963. VII. 4: még a szerkezetet is módosították. - A tervezet megvitatását a 2. ülésszakra tűzték ki. Erre a vártnál később került sor, mert 1963. VI. 3: meghalt XXIII. János p. - VI. Pált VI. 21: választották meg. Ő módosította a zsin. szabályzatot. A zsin. élére 4 moderátort (Agagianian, Lercaro, Döpfner és Suenens bíb.) állított. VI. Pál híres beszédével IX. 29: megnyílt a második ülésszak, és mindenekelőtt az Egyh-ról szóló tervezettel foglalkozott, mely figyelembe vette VI. Pál irányelveit, Krisztus-központú szemléletét. Az atyák bírálták az új tervezetet is: túlságosan statikus, hiányzik belőle az üdvtört. és az eszkat. dimenzió, nem bontja ki a Szentírás teljes tanítását az Egyh-ról. Főleg a II. fejezetet vitatták, mert azt kívánták: úgy kell megfogalmazni a ppi kollegialitást, hogy egészítse ki az I. Vat. Zsin-ot, de ne kerüljön ellentmondásba a pápai primátusról szóló dogmával. Főleg itt ütközött a Zsin. később sokat emlegetett „haladó” és „konzervatív” szárnya. Hogy a holtponton túllendüljenek, 4 javaslatról kellett az atyáknak szavazniuk: 1) a püspökszentelés az egyh. rend legfelsőbb foka; 2) minden törvényesen fölszentelt pp., közösségben az összes többi pp-kel és a római pápával, tagja a ppi kollégiumnak; 3) a ppi koll. az apostolok kollégiumának utódja, és fejével, a római pápával együtt birtokolja a teljes és legfőbb lelki hatalmat; 4) ez a hatalom isteni jognál fogva a fejével egységben levő ppi koll-hoz tartozik. Az atyák szavazata pozitív volt. Szerkezeti változtatásokat is megszavaztak, majd elfogadták a javaslatot, hogy a Szűz Máriáról szóló tervezetet illesszék be az Egyh-ról szóló dokumentum végére. A 2. ülésszak végére tehát lényegében kialakult a ~ végleges tervezete, mely 8 fejezetre oszlott: 1) Az Egyh. misztériuma. 2) Isten népe. 3) Az Egyh. hierarchikus alkotmánya, különösen a ppi hivatal. 4) A világi hívők. 5) Az Egyh-ban mindenki hivatást kapott az életszentségre. 6) A szerzetesek. 7) A zarándok Egyh. eszkatologikus jellege és a mennyei Egyh-zal való egysége. 8) Isten Anyja, a Bold. Szűz Mária Krisztus és az Egyh. misztériumában. - A zsin. 3. ülésszaka 1964. IX. 14: nyílt meg, IX. 16-29: az atyák mind a 8 fejezetről szavaztak, s módosítások után XI. 21: szavazták meg a végleges szöveget.

II. A ~ tartalma. I. fejezet: Az Egyh. misztériuma. „Lumen gentium cum sit Christus...”, „Mivel Krisztus a nemzetek világossága...” - kezdődik a konst. Minden félreértés elkerülése végett hangsúlyoznunk kell: nem az Egyh., hanem Krisztus a népek világossága. Krisztus a Misztérium, amint Szt Ágoston állítja: „Non est aliud Dei mysterium, nisi Christus.” (Epist. 187, II, 34.); az Egyh. tehát csak másodlagos értelemben misztérium, titok. Isten akaratából az üdvösség eszköze, de teljesen Krisztusnak van alárendelve, Tőle kapja létét, értékét, hatékonyságát. VI. Pál ezt akarta kiemelni első, →Ecclesiam Suam kezdetű körlevele első szavaival („Az Egyházat Krisztus”...), valamint a zsin. 2. ülésszakának megnyitásakor mondott beszédével. Az egyhatyákig nyúló régi hagyomány a Hold képével érzékeltette, hogy az Egyh., mint a Hold, a Naptól, Krisztustól kapja minden fényét. A gör. müszterion szó a Bibliában 'titkot' jelent. Már az ÓSz-ben is szerepel. Az ÚSz-ben, Jézus példabeszédeiben Isten országa titkára, rejtélyes kinyilatkoztatására utal. Szt Pál leveleiben pedig az isteni előretudás és üdvökonómia titkát jelöli, v. olyan, most is megvalósuló isteni cselekvésről van szó, amely el van rejtve, és amelyet az emberek csak isteni kinyilatkoztatás, adomány folytán fedezhetnek fel, ismerhetnek meg. Ez a kinyilatkoztatás feltételezi a prófétai írások megértését. Szt Pál e titok kinyilatkoztatását szolgálja a pogányok körében. A 1Kor-ben a titoknak a következő jelentései vannak: Isten titokzatos bölcsességét csak a tökéletesebb keresztények ismerik meg, csak a lelki emberek képesek felfogni Isten titkait. Egy másik jelentés uo.: az apostolok, Isten titkainak sáfárai (kiosztói) tudják, hogy a karizmákban a Lélek közli a misztériumokat; aki az elragadtatás nyelvén szól, a Lélektől indíttatva titokzatos dolgokat prófétál. Végül az Ef és a Kol-ben (miként a 1Tim-ben is) a misztérium egyszerűen maga az Evangélium, ill. Krisztus kinyilatkoztatása, maga Krisztus. A dokumentum elején ezt is olvassuk: „Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége (sacramentuma), azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének...” Mint említettük, Semmelroth, K. Rahner, Schillebeeckx és Ratzinger tanulmányai fejtették ki a zsin. előtt az Egyh. mint Ősszentség (Ursakrament) eszméjét, amely szerint a 7 szentség ennek az ősszentségnek a kivirágzása. A ~ 2., 3. és 4. pontja azt világítja meg - az Atya üdvözítő tervéről szólva - idézve a Szentírást és az egyhatyákat (nevezetesen Szt Cipriánt), hogy az Egyh. úgy jelenik meg, mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép”. Az Egyh. misztériuma tehát a Szentháromság misztériumába kapcsolódik. Isten azért teremtett minket, hogy együtt bevezessen a szentháromságos Isten életébe. Végső soron azért beszélhetünk az Egyh. titkáról, mivel a legfőbb Misztériumból, a Szentháromság misztériumából forrásozik és a szentháromságos Isten életében részesít minket Krisztus megváltó áldozata erejében. A ~ említett pontjai röviden kifejtik az Egyh. és az isteni Személyek kapcsolatát. Később a ~ még visszatér az Atya, Fiú, Szentlélek és az Egyh. működése kapcsolatára. Gyakori a hivatkozás a Szentírásra és az egyházatyákra, latinokra és görögökre egyaránt. Egészen világos a krisztocentrikus szemlélet, amelyet VI. Pál a zsin. 2. ülésszakának megnyitásakor mondott beszédében vázolt. Jóllehet a megváltás és az Egyh. működése a 3 Isteni Személy műve, mégis a Fiú, a testet öltött 2. Isteni Személy halt meg és támadott föl üdvösségünkért, és a föltámadt Krisztus folytatja művét - az Atya örök szándéka szerint - a Szentlélek erejében. Az 1985-ös rendkívüli ppi szinódus óta, amely mintegy mérleget készített a zsin. utáni két évtizedről, egyre többet beszéltek a kommunió ('szeretetközösség') egyháztanáról. J. Ratzinger bíb., a Hittani Kongregáció pref-a 2000. II: a zsin. fogadtatásáról tartott vatikáni konferencián - éppen a ~ egyháztanáról szólva - örömmel üdvözölte ezt az irányt, amelyhez ő maga is hozzájárult. Hivatkozott bizonyos helytelen értelmezésekre (pl. egy bizonyos felszabadítás-teológia marxista befolyásra egyháztani „demokratizálódásról” beszélt, minthogy Isten népét pusztán szociológiai jelenségnek tekintette), majd rámutatott, hogy a kommunió fogalom ugyan nem központi a ~ban, de 1Jn 1,3 szerint értve mintegy szintézise az egyháztan elemeinek: „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben (kommunióban) legyetek velünk. A mi közösségünk szeretetközösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal. Azért írjuk ezt nektek, hogy örömünk teljes legyen.” Ebből kitűnik, hogy a communio-koinonia kiindulópontja találkozás Isten Fiával, Jézus Krisztussal, akit az Egyh. hirdet: Krisztus az emberek közé jön, így születik meg - a Szentlélek erejében - az emberek egymás közti kommuniója, szeretetközössége. (A Hittani Kongr. 1992. VI. 28: közzétett egy levelet, amelyben megvilágította az Egyház-kommunió helyes értelmét, bírálva egy bizonyos horizontalizmust, a szentháromságos Istennel való kapcsolat hiányát.) Mindez a kérdés visszatér a ~ fontos 8. pontjában: „Az egyetlen közvetítő Krisztus, szent Egyh-át - a hit, a remény és a szeretet közösségét - ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen...” De előbb a ~ (5-7. p.) felsorolja az Egyh. szentírási képeit. Ilyenek: akol, nyáj, Isten szántóföldje, Isten építménye, szt templom, mennyei Jeruzsálem, Krisztus Teste, a Bárány jegyese... A 7. p-ban hosszabban ír arról, hogy az Egyh. Krisztus misztikus teste, az egész II. fej. pedig (erre visszatérünk) az Isten népe kifejezést, hasonlatot fejti ki. A 8. p. az Egyh. kettős arcát, isteni és emberi oldalát mutatja be: látható társaság, hierarchikusan felépített szervezet, ugyanakkor kegyelmi közösség, isteni valóság is, hasonlóan a megtestesült Igéhez. A Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak valljuk az →Egyházat (→Egyház ismertetőjegyei). Krisztus egyetlen Egyh-át Péterre és a többi apostolra bízta, hogy ők terjesszék és kormányozzák. Ez az Egyh. „e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyh-ban létezik” vagy áll fenn, valósul meg (subsistit in...), „jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelődésnek több eleme, melyek mint Krisztus Egyh-ának sajátos ajándékai a katolikus egységre sarkallnak”. Krisztus Egyh-ának elemei (jegyei) összességükben a kat. Egyh-ban léteznek, a többi közösségben nincs meg a teljességük, bár a keresztség révén kapcsolatban vannak a kat. Egyh-zal, és Krisztus Lelke felhasználja őket az üdvösség eszközéül (vö. Unitatis redintegratio, 3-4.). A 8. p-ban még fontos kijelentéseket olvashatunk az Egyh. emberi arcáról. Az Egyh., mivel bűnös tagokat foglal magában, egyszerre szent (a Szentlélek élteti), ugyanakkor mindig megtisztulásra szorul: a bűnbánat és a megújulás útját járja szüntelenül, amíg itt a földön zarándokol. A Credóban megvalljuk: Credo sanctam Ecclesiam. Hisszük az Egyh-at, amely a Szentlélek műve. Hisszük a misztikus valóságot és a látható társaságot; nem választjuk szét az isteni és az emberi arcot. Óvakodnunk kell az egyháztani monofizitizmustól, amely az emberi elemeket, a tökéletlenségeket is isteníti, ugyanakkor attól a liberális prot. felfogástól is, amely elveti a látható egyh-at (tehát a szervezett közösséget, a jogi szervezetet, intézményes, hierarchikus elemeket). Csak így beszélhetünk a bűnös és állandóan megreformálandó Egyh-ról: Ecclesia semper reformanda. -

II. fejezet: Isten népéről. Ez a fejezet szerkezeti módosítás után került a 2. helyre, az Egyh. hierarchikus alkotmányáról szóló fejezet elé. Az eredeti tervezetben nem is szerepelt fejezet Isten népéről, pedig a Biblia egyik központi eszméjére utal, és az úsz-i Isten népe eszmét, az Egyh. dinamikus voltát domborítja ki. A zsin. előtt megújuló egyháztan főleg a Krisztus misztikus teste páli hasonlatot fejtette ki; ezt a zsin. ki akarta egészíteni az Isten népe bibliai fogalommal. Az ósz-i választott néppel Jahve szövetséget kötött, és üdvözítő szándéka eszközévé tette Izr-t. Jézus Krisztus az ósz-i nép helyébe újat állít, azoknak a gyülekezetét, akik hisznek benne. A 12 törzset képviselő 12 apostol lesz az új közösség alapja. (Az ÚSz-ben a laosz, 'nép' fogalom 104x fordul elő, bár nem minden alkalommal jelöli az Egyh-at.) Az ősegyh. tudatosítja (vö. ApCsel), hogy ő hordozza az ósz-i ígéreteket. A 4. sz-ig igen erős volt az Egyh-ban az Isten népének eszméje. A kk-ban viszont alig van nyoma. Ennek fő oka az, hogy a skolasztikában hiányzott az üdvtört. nézőpont, a történetiség iránti érzék. Az Isten népe eszme azt akarja kifejezni, hogy a pusztában vándorló Izr-hez hasonlóan az Egyh. is vándorol a földön az Ígéret Földje felé. A zsin. atyák nem egy bizonyos „demokratikus” tendenciát akartak erősíteni (a prot. felfogás szellemében), hanem az említett dinamikus vonást akarták kidomborítani: itt nem pusztán a világi hívőkről van szó, mint a 4. fej-ben, hanem az egész Egyh-ról. Frings bíb. már 1962. XII. 6: hangsúlyozta: „a menetelő Isten népe gondolatból kell kiindulni, hogy elkerüljék a Titokzatos Testre leszűkített értelmezést”. Azzal, hogy az atyák elfogadták a szerkezeti változtatást, tehát a hierarchia és a világi hívők előtt beszéltek Isten népéről, eloszlatták a klerikalizmus gyanúját, és - integrálva a biblia egyik központi tanítását - az ökumenizmus útját is egyengették. A prot. zsinati megfigyelők örömmel üdvözölték az új fejezetet. „Miként a pusztában vándorló, test szerinti Izraelt már Isten Egyh-ának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám 20,4; MTörv 23,1), úgy a jelen világban élő s az eljövendő és maradandó várost kereső (vö. Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyh-ának nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28), betöltötte a saját Lelkével és ellátta a látható és társas egység szükséges kellékeivel.” A ~ a továbbiakban beszél a megkereszteltek ált. papságáról (10), e papság gyakorlásáról (11). Hangsúlyozza: „A hívők általános papsága és a szolgálati, a hierarchikus papság - jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól - egymásra(hoz) vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.” A 12. p., mely a hitérzékről és a karizmákról szól, hangsúlyozza: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, mikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« (Szt Ágoston) hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.” Jelentős még az Isten népe katolicitásáról szóló 13. p. („Isten új népébe minden ember meghívást kap...”); továbbá a katolikus hívőkről (14), a nem katolikus keresztények (15), ill. a nem keresztények (16) és az Egyh. viszonyáról szóló pontok. Ezekkel a kérdésekkel a zsin. más dokumentumokban (UR, NAe, AG, GS) is foglalkozik. Igen jelentős a 16. p.: „Akik Krisztus Evangéliumát és az ő Egyh-át önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de - nem az isteni kegyelem nélkül - iparkodnak becsületesen élni.” (vö. GS 22)

III. fejezet. Az Egyház hierarchikus alkotmányáról, különösen a püspökségről. A zsinati okmány e fejezetének kidolgozásakor főleg fr. nyelvű teológusok (Dom Botte és J. Lécuyer) kutatásait használták fel. J. Lécuyer dolgozta át a tervezetnek azt a részét, amely a püspökszentelés szentségi jellegére vonatkozik. A régi ker. hagyomány szerint a pp-szentelés nem csupán jogi aktus, a lelki hatalom és joghatóság közlése személytől személynek, hanem a ppi testület közös aktusa, szentség, amely az új választottnak átadja a ppi rendet: ordo episcoporum. Következésképp az újabb teol. túlhaladt a 12. sz-tól szokásos kettős felfogáson (szentelésből, ill. jurisdikcióból eredő lelki hatalom), és a joghatóság gyökerét a szentelésben látja. Fontos a ppi koll. fejével való hierarchikus közösség, de magának a hierarchia szónak is (amely a zsin-ig szinte kizárólag jogi jellegre utalt) a pp-szentelés adja meg teljes jelentését. A pp-szentelés adja tehát az egyh. rend teljességét. Ehhez kapcsolták a kollegialitást is: a pp-öknek elsősorban az egyetemes egyh-zal kell törődniük, és csak azután egyhm-ikkel. Ebből logikusan következik az is, hogy a címzetes (egyhm-vel nem rendelkező) pp-ök is tagjai a koll-nak. A zsin-nak tisztáznia kellett tehát a pp-szentelés szentségi jellege és a kollegialitás közötti kapcsolatot. Kifejtették azt is, hogy az ordo episcoporumból részesedik a presbiter és a diákonus különböző fokban (21. és 28. p.). Amikor a zsin. atyák így - felújítva a régi tanítást - megalapozták a ppi kollegialitást, egyesek - a jogi és a centralizáló tendenciát követők - ebben a szemléletben veszélyeztetettnek látták a pápai primátust, az I. Vat. Zsin. tanítását. A 2. ülésszakon sikerült tisztázni a problémát és megmutatni, hogy az új (régi!) szemlélet nincs ellentétben az I. Vatikánum dogmájával, bár egyes atyákat nem sikerült meggyőzni. Innen érthető, hogy a ~ állandóan hangsúlyozza a pápai primátust, amikor a ppi kollegialitásról van szó. Amikor az ordo episcoporum és a kollegialitás összekapcsolását megszavazták, megtörtént az Egyh-ról szóló okmányban a „kopernikuszi fordulat”. A nyugati, jogi és hierarchikus szemléletet ellensúlyozták a keletivel, amely a misztériumot és a kommuniót emeli előtérbe. „Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák.” Így kezdődik a III. fej. (18. p.). Amikor a zsin. a hierarchiáról szólva rögtön így kidomborítja a szolgálat gondolatát, a biblikus teol. egyik lényeges elemét emeli előtérbe, hogy ellensúlyozza az utóbbi évszázadok egyháztanának jogi és klerikális beállítottságát. A hierarchia létjogosultságát is az egyh. test szolgálata adja. Isten népe közösségében a Lélek különböző adományokat oszt szét az egyes tagoknak sajátos hivatásuk, a teljesítendő szolgálatok szerint. A világiakról szóló IV. fej. (32. p.) visszatér arra, hogy a fölszentelt szolgák és a világi hívők közös szolgálatot teljesítenek, egymásra vannak utalva. Továbbá az V. fej-ben (Az életszentségre szóló egyetemes meghívás az Egyházban) a 41. p. ismételten hangsúlyozza: „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten lelke vezérel, s az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek.” Mindez vonatkozik pp-ökre, papokra, világi hívőkre egyaránt. A pp-ök kétségkívül igazi tekintélyt és lelki hatalmat gyakorolnak egyh. közösségeik felett, de ezt úgy kell tenniük, hogy híveik épülését szolgálják igazságban és szentségben. Végeredményben Krisztus, a Mester példájának követéséről van szó: az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak (hogy uralkodjék), hanem azért, hogy ő szolgáljon (Ő, az izajási Szenvedő Szolga) és életét adja sokakért (27., vö. 8.). Egyh. szolgálatról (ministerium) v. diakóniáról van szó tehát akkor is, amikor a hierarchiáról beszélünk. (A pápák régi időktől kezdve így nevezték magukat: Servus servorum Dei, 'Isten szolgáinak szolgái'.) A szegény és szolgáló Egyh. eszméje és eszménye kétségkívül új utakat nyitott az ökumenizmusnak is. A ~ III. fejezete előbb tárgyal a ppi kollégiumról: a koll-nak fejével való kapcsolatáról (22), majd a koll. tagjainak kapcsolatáról (23), és csak ezután a ppi szolgálat hármas feladatáról: tanítás (25), megszentelés (26), kormányzás (27), utána a papokról (28), a diákonusokról (29), majd a IV. fej-ben a világi hívőkről. Nem bocsátkozhatunk itt részletes elemzésekbe. Csupán azt a lényegesen új tanítást világítjuk meg, amely kiegészíti az I. Vat. Zsin-ot, tehát a püspöki kollégium és Péter utóda, a pápa kapcsolatát. Y. Congar gondolatmenetét követve mindenekelőtt le kell szögeznünk: a II. Vat. Zsin. folytonosságban van az I. Vatikánummal, befejezi a pp-ökről szóló tanítást, amelyet az 1870: megszakadt zsin. nem tudott kifejteni. Az utolsó zsin. jobban megmagyarázta a pápai tévedhetetlenség tanát két ponton: 1) A híres ex sese, non autem ex consensu Ecclesiae kitételt így értelmezte: a pápa, Péter apostol utóda a római székben, a püspöki kollégium feje, egyetemes joghatóságot gyakorol az egész Egyh. felett, döntései jogilag érvényesek ex sese, önmagukban véve, nem az Egyház egyetértése révén. (Ez a formula a gallikán és febroniánus tételek ellen irányult.) De a pápa az egész Egyh. nevében, nem magányosan cselekszik, döntései nem választhatók el az Egyh. hitétől és életétől. 2) A pápát követik tartalmilag és szellemükben az apostolutódok kánoni határozatai. Mindezt világosan leszögezi a 22. és a 25. p. Összefoglalva: a római pápa a tévedhetetlenség karizmáját tisztsége folytán élvezi, amikor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hit- v. erkölcstani igazságot (ex cathedra szól). Tehát az Egyházban meglevő tévedhetetlenséget (tévedésmentesség, indefectibilitas) a pápa személyesen élvezi hivatala ünnepélyes gyakorlásakor. „Az Egyh-nak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt” (25). Még korábban, a 22. p-ban már hangsúlyozta a zsin.: „A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha a római pápát, Péter utódát mint főt hozzáértik, és az ő primátusi hatalma csorbítatlanul érvényesül a pásztorok és a hívek fölött.” Congar szerint jobban tisztázni kellene, mit is jelent a fő (caput), amikor a szöveg azt mondja, hogy Péter az apostoli koll. feje volt, és utódja, a pápa éppúgy feje a ppi koll-nak, mint az Egyh-nak. A II. Vat. Zsin-on IV. Maximosz pátr. megjegyezte, hogy az ÚSz-ben a caput Krisztusnak van fenntartva. Congar hozzáfűzi: a régi hagyomány szerint a római egyh-ra és pp-ére is alkalmazták a caput-ot. Mindenesetre pontosabban meg kellene határozni, mit is jelent a caput collegii. A II. Vat. Zsin. a kollegialitás eszméjével kiegészítette az I. Vatikánum egyháztanát; ez döntő lépés volt előre az ökumenizmus szempontjából, hiszen átalakította a pápaság monarchikus-abszolutisztikus képét. A szegény és szolgáló Egyh. eszméje, a péteri szolgálat módja (a pápa elöl jár a szeretetben és a szolgálatban), valamint a zsin. utáni reformok (ppi szinodus, a ppi konferenciák, ill. helyi egyh-ak megnőtt szerepe, a római kúria nemzetközibbé tétele stb.) az egység útját egyengeti, miközben a teol. vegyesbizottságok tisztázzák a vitás tanbeli kérdéseket. A legutolsó, a legnehezebb lesz kétségkívül a pápai szolgálat teol-ja. A zsin. után heves viták folytak a pápai primátusról és tévedhetetlenségről, ezért is külön foglalkozott a kérdéssel a Hittani Kongr. Az 1996. XII. 2-4-i szimpózium aktáit 1998: tette közzé a Vatikáni Nyomda. A rá vonatkozó reflexiók (Ratzinger bíb. és Bertone érs. aláírásával) ol-ul a L'Osservatore Romano 1998. X. 31-i, a fr. szöveg a La Documentation catholique 1998. XII. 6-i számában (No. 2193) olvasható. - A pp-ök hármas feladata (25-27) után szól a ~ a papok (28) és a diákonusok (29) feladatairól. A papi szolgálattal és élettel a zsin. külön határozatban (Presbyterorum ordinis) is foglalkozik. A 28. p-ból világos, hogy a kiindulás az ordo episcoporum: az áldozópapok és a szerpapok különböző mértékben részesednek az egyh. rend teljességéből, amelyet Krisztus az apostolokra és azok utódaira, a pp-ökre bízott. Végső soron az egyetlen egyh. rend - különböző fokozataival - Krisztus konszekrációjából és küldetéséből részesedik. Az egyh. rend az alapja a pp-ök és a papok közösségének és a papi testvériségnek is. Az egész hierarchia pedig, mint már hangsúlyoztuk, a szolgálatra, diakóniára van rendelve. A papok szolgálata: az igehirdetés, a lelkipásztori gondoskodás, a szentségek kiszolgáltatása (a szentmisében in persona Christi cselekszenek). A 29. p. szerint a hierarchia alsó fokán állnak a diákonusok, szerpapok, akik a kézrátétellel az igehirdetés, a liturgia és a szeretet diakóniájára kaptak küldetést: közösségben a pp-kel és papjaival szolgálnak. A ~ elrendeli az állandó diakonátus visszaállítását. VI. Pál p. 1967: megjelent rendelkezésével és 1972-es motu propriójával valósította meg a diakonátus reformját, és egyben eltörölte a →kisebb rendeket. A klerikus állapotba való belépés a diakonátussal kezdődik, és egy meghatározott egyhm-be a diákonus-szenteléssel inkardinálják a klerikust. - A ~ I-III. fejezete a legjelentősebb teol. (egyháztani) szempontból, ezért ezekkel részletesebben foglalkoztunk. Arra is utaltunk, hogy bizonyos itt érintett alapvető kérdésekről más zsin. okmányok bővebben tárgyalnak. A IV-VIII. fejezetekről éppen csak említést teszünk. -

IV. fejezet. A világi hívők. A 30-38. p. leírja a megkeresztelt világi hívők helyét az Egyh-ban, szól sajátos küldetésükről, méltóságukról, apostoli tevékenységükről, egyetemes papságukról, próf. szerepükről és tanúságtételükről, a világ rendjének szolgálatáról, a világi hívek és a hierarchia kapcsolatáról, végül - idézve a híres, Diognétoszhoz írt levelet - mindent így foglal össze: „ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban”. A →Gaudium et spes az itt érintetteket bővebben kifejti. -

V. fejezet. Az életszentségre szóló egyetemes meghívás az Egyházban. E fej. története igen mozgalmas volt. Lényeges volt az a szempont, hogy a zsin. atyák a hierarchiáról szóló fej. elé beiktatták az Isten népéről szóló fej-et, mert hangsúlyozni akarták: mielőtt az Egyh-ban lévő rendekről, ill. állapotokról, feladatokról szólnának, a ~ előbb azt akarja leszögezni, ami minden keresztényre vonatkozik; itt az V. fej-ben visszatér a gondolat: a termfölötti elhivatottság, az életszentségre való meghívás szempontjából minden Krisztus-hívőnek egyenlő a méltósága. A fej. igazában aprópénzre váltja a korábban leszögezett alapelveket, nevezetesen azt, amit a 8. p. az Egyh. bűnös tagjairól mondott, miközben körülírja a pp-ök, papok, világi hívők életszentségre vezető útjainak, eszközeinek sajátosságát. A szeretet mindent összefoglaló parancsát különösen is hangsúlyozza. -

VI. fejezet. A szerzetesek. Külön fej. foglalkozik a szerz-ekkel, akik az evang. tanácsokat követik és fogadalmakkal kötelezik el magukat az engedelmesség, szegénység és tisztaság (szüzesség) erényeinek gyakorlására. A zsin. kiemeli a szerz. állapot lényegét és jelentőségét. Röviden szól a hierarchia és a szerz-ek kapcsolatáról is. Egy külön zsin. határozat, a Perfectae caritatis bővebben foglalkozik a szerz. élet korszerű megújításával. -

VII. fejezet. A zarándok Egyház eszkatologikus jellege és a mennyei Egyh-zal való egysége. Már a 8. p-ban szó volt a földön az égi haza felé zarándokló Egyh-ról. Isten úsz-i népe nem pusztán evilági társaság, szociológiai jelenség, hanem kapcsolata van az égi, győzedelmes Egyh-zal. A Credo szavai szerint hisszük a szentek egyességét, szeretetközösségét, tehát valljuk azt, hogy a földön küzdő, a tisztítótűzben szenvedő és a győzedelmes Egyh. összetartozik a föltámadt Krisztus Lelke erejében. Az egyháztan eszkat., végső állapotra vonatkozó szempontját világítja meg ez a fej. (48-51. p.). Valójában az eszkatológia állandóan jelen van a ~ más részeiben is. -

VIII. fejezet. Isten Anyjáról, a Boldogságos Szűz Máriáról Krisztus és az Egyház misztériumában. Ez a ~ leghosszabb fejezete: 5 részből áll. Már jeleztük, hogy hosszú zsin. viták után kapcsolták az eredetileg önálló dokumentumnak szánt tervezetet a ~hoz. Az 1962. XI: szétosztott tervezetet (De Beata Virgine Maria, Matre Dei et Matre hominum) az 1. ülésszak alatt nem vitatták meg. Később számos javaslat elhangzott, hogy a Máriáról szóló tanítást be kell illeszteni az egyháztanba. Ezt a 2. ülésszak alatt - kis többséggel: 1114 igen, 1044 nem - megszavazták. A többséget az a szándék vezette, hogy elkerüljék azt a félreértést, mintha a kat. Egyh. szerint Mária különálló helyet foglalna el a teremtés és a megváltás művében. Egyes mariológiák ezt a benyomást kelthették a prot-ok szemében. Mária titkát a Szentírás alapján az üdvösségtört. egészébe akarták helyezni és összekapcsolni az Egyh. titkával. Kétségtelenül az ökumenikus szempont is vezérelte ebben őket. De egyáltalán nem akarták csorbítani a Szűz Máriáról szóló kat. tanítást, még ha a →szeplőtelen fogantatás és Mária mennybevételének dogmája nagyobb nehézséget okoz is a prot-oknak. Valójában ez a fej. az első olyan rendkívüli és ünnepélyes dokumentum, amely ex professo tárgyal Máriának az üdvösségtört-ben betöltött szerepéről, minthogy az első századok zsin-ai elsősorban a szentháromságos Isten és Krisztus titkával foglalkoztak, és csak másodlagosan érintették Mária titkát. A zsin. atyái óvni akarták a kat-okat minden olyan túlzástól e téren, ami megtévesztheti elszakadt testvéreinket az igazi kat. Mária-tiszteletet illetően. Később VI. Pál p. Marialis cultus kezdetű buzdításában ugyanebben a szellemben, a zsin. elveit (főleg e fej. 4. részének pontjait) aprópénzre váltva írt a helyes kat. Mária-tiszteletről. A lényeget a fejezet címe is kifejezi: a Bold. Szűz, Isten Anyja és az Egyh. Anyja misztériumát Krisztus és az Egyh. misztériumában kell szemlélnünk. - A ~ megszületése több mint két évig tartott. A zsin-on az Egyh. meghatározta önmagát, természetét és küldetését, teljesebbé tette az 1870: megszakított I. Vat. Zsin. egyháztanát, főleg a ppi kollegialitásról szóló tanításával, de nem definiált új dogmát. A ~ 21. p-ja a ppség szentségi mivoltára vonatkozóan (ordo episcoporum) eldöntött egy addig vitatott teol. kérdést. A ~ végén hozott megjegyzés a De Ecclesia szövegtervezet teol. minősítéséről (ez hiányzik a zsin. dokumentumok új magyar kiadásában) ezt mondja: „A Szent Zsinat - a zsinati szokásra és a mostani zsin. lelkipásztori jellegére való tekintettel - csak azt mondja ki hit és erkölcs dolgában az Egyh-ra kötelező végleges döntésként (azt definiálja), amit ő maga világosan ilyennek jelentett ki (quae ut talia aperte ipsa declaravit). Sz.F.

Barauna, G.-Congar, Y.: L'Église de Vatican II. Paris, 1966. („Unam Sanctam” 51/b és 51/c. kötetek, a ~ kommentárjai) - Szabó F.: H. de Lubac az Egyh-ról. Róma, 1972. - Congar, Y.: Le Concile de Vatican II. Paris, 1984. - Uő: Église et papauté. Uo., 1994.