Magyar Katolikus Lexikon > K > komplex pszichológia


komplex pszichológia: a mélylélektannak a psziché összetettségét, ezen belül az összetevők kölcsönös egymásrahatását hangsúlyozó jungi irányzata. - C. G. →Jung 1935: vált külön az addig analitikus pszichológiának nevezett isk-tól. Jung elsősorban tudós, nem fil. kívánt lenni. Ezért páciensei lelki életéből szerezhető konkrét tapasztalatokra épített, ennyiben empirikus. Mivel azonban legfőképp a psziché egészéről kívánt megtudni valamit, nem-tapasztalati úton kellett eljárnia. A részletkérdésekben Jung (Freuddal ellentétben) a libidót nem tartotta szexuális színezetűnek, hanem differenciálatlan pszichikai energiának, amely bármely életter-re alkalmazható. Hogy oly sokféle formában jelentkezhet, ez nemcsak külső erők eredménye, hanem belső tényezőké is. - Ezek a belső reakcióinkat meghatározó „állandók” v. „dominánsok” az ősképek, melyek közösek, többé-kevésbé mindenkire érvényesek. Nem tárgyi jellegűek, nem egyszerűen tulajdonságok, egyedi vonások kivetítődései, mégis sajátos pszichikai realitások, amelyeket elsősorban az álmokban, a spontán megnyilvánulásokban és a mítoszokban érhetünk tetten. Utóbbiak az archetípusok gazdag kontrollanyagát nyújtják. Az ősképekből összeálló kollektív tudattalan mechanizmusa Jung szerint kimutatható minden ember lelki fejlődésében. Ezt az érési folyamatot individuációs processzusnak nevezte, mivel ennek során bontakoznak ki az egyes emberekben rejtőző lehetőségek. Jung szemében az individuum nem a csop-tól elszakított önálló egység, hanem inkább a csop. tulajdonságainak hordozója. Épp ezért tesz különbséget személyes és kollektív tudattalan között: míg előbbiben az illető személyes élete tükröződik, utóbbiban az összemberi tört., sőt az „emberi természet”, amely ti. annak foglalata, ami „minden emberben megtalálható”. Az egyeddé válás célja: önmagunk megvalósítása, tehát a lehető legteljesebb totalitássá-válás adott esetben. Ez az önmagunk a mások által is megismerhető személy álarca mögött rejtőzik, mint azon belüli, immanens erő, amely a személyt is megvalósulás felé hajtja. Más szempontból ez az „önmagunk” transzcendens valóság, mert mint elérendő cél, mint ideál mindig előttünk van. A neurózis ott lép föl Jung szerint, ahol valaki félreismeri szunnyadó erőit, és mintegy összeütközésbe kerül saját lényével. A neurotikus tünetek ekkor a riasztó jelzések szerepét töltik be. A pszichoterápiának az a feladata, hogy (álmok, spontán rajzok, szabad képzettársítások segítségével) föltárják a psziché valós helyzetét, s a pácienst hozzásegítsék a tudatos és a tudattalan közti harmónia helyreállításához, végső soron önmaga kiteljesítéséhez. - Az „önmagunk” egyszerre immanens és transzcendens jellege miatt Jung nagy szerepet tulajdonított az Isten-eszmének, ill. azoknak a jelképeknek, amelyeket a világvallások Istenre alkalmaztak. Sajátos megfogalmazása szerint az Isten-eszme az individuációs processzus archetípusa. Ezzel Jung azt is hangsúlyozta, hogy az egészséges lelki fejlődéshez szüksége van az embernek az Isten-eszmére. Mint lélekbúvár nem kívánta eldönteni, vajon ennek az eszmének, bennünk élő ősképnek mennyi a valóságtartalma - hiszen ez már fil. kérdés. Jung tehát a vallásra vonatkozólag túllépett Freud fölfogásán, aki az Isten-fogalmat az elfojtott apa-kép visszatérésének tekintette. Úgy látta, a vallás pozitív szerepet töltött be a műveltség és az erkölcs fejlődésében, s tölt be az egyes ember életében is. De hogy az Isten-eszme csupán illúzió, kivetítés-e, ebben Jung a kanti agnoszticizmust vallja (ahogy a →Ding an sich, úgy Isten sem ismerhető meg önmagában). Az Isten-kép ember-fölötti, ti. a közös emberi lényeg közp. eleme, legszorosabb összefüggésben áll azzal az önmagunkkal, amivé válnunk kell. Jungot sokat foglalkoztatta a R. Otto által hangsúlyozott „szent” és a „numinózus” fogalma is, de tartózkodott attól, hogy egyik v. másik vallás mellett elkötelezze magát. Ami a kerség központi hittételét, a Szentháromságot illeti, Jung szívesebben beszélt egyfajta quaternitásról, négyességről, ahol az istenség „negyedik elve” az anyaság volna. Szűz Mária mennybevitelének dogmáját úgy értelmezte, hogy az épp az anyai elvnek az istenibe való fölvételét jelenti. Jung tanítása kihatott nemcsak a pszichoterapeutákra, hanem többé-kevésbé a metafiz-ra, sőt a teol-ra is, jelkép- és archetípus-tanából sokat meríthet a ker. vallásbölcs. is. - Tipológiájában Jung kétféle lelki beállítottságot választott külön: az extra- és az introvertáltak típusát. Előbbiek a kifelé fordulók, akiknek az érdeklődése a külvilág felé irányul, utóbbiak a befelé fordulók, akik szinte semmit sem törődnek a rajtuk kívül álló dolgokkal, csak saját egyéniségükkel. További ellentétpárok: a (racionális) gondolkodás és az érzésvilág (az irracionálék). A kettő közül egyik is, másik is uralkodó lehet, v. teljesen kiegyenlítődnek, feleúton áll közöttük az érzet és az intuíció. Bármelyik tényezőről van is szó, csak akkor tölthet be uralkodó szerepet, ha tudatosul. Jung nem az erkölcsi tökéletesség kérdését vetette föl, hanem hogy kiteljesedett-e, minden lehetőségét kibontakoztatta-e valamely képességünk. Cs.I.

LThK VI:420.