királyi öröklési jog (lat. ius regium): I. (Szt) István korában (997-1038) az →öröklés fő elve: mindenki a sajátja és a királytól kapott adományainak ura (kivéve, ami püspökség és ispánság része), s halálával fiai hasonló módon örököljenek. A ~a akkor lépett életbe, ha valaki a király életére tört, elárulta az országot v. idegenbe szökött; akkor a királyra szálltak a javai (→hűtlenség). A törv. célja volt az egyéni tulajdon biztosítása a kir. elkobzásai, lefoglalásai ellen, ami vsz. a kir. vm-rendszer megszervezésével állt kapcsolatban. Szt István idején élt már a nemzetség öröklése is, ami a nemzetségi társad. szervezet mellett természetes és régibb a ~nál. A kir. v. (mint később mondták) a korona visszaháramlási joga egyidős lehet a kirsággal. Ezt bizonyítja Szt Istvánnak az özvegyekre vonatkozó törv-e: Ha az özvegy újból férjhez megy, csak kelengyére tarthat igényt férje vagyonából, ha a gyermektelen özvegy nem megy férjhez, megmaradhat férje jószágán „és holta után szálljanak vissza azok a javak a férj rokonságára, ha vannak rokonai, ha nincsenek, legyen örököse a király” (II. 24.). Ez nem más, mint a kir-nak →magszakadás esetében bekövetkező öröklése minden jószágban. - „Királyi hatalmunknál fogva elrendeltük, hogy mindenki az ő dolgait („sua”) föloszthassa és odaadhassa feleségének, fiainak, leányainak és rokonainak, v. az egyháznak, s halála után ezt senki ne merje megváltoztatni.” (II. 5.). E törv. szerint a szerzett ingó és ingatlan javakkal, melyekre sem a lemenőknek, sem az oldalágiaknak nincs öröklési igényük, szabadon rendelkezhettek, az egyh. javára végrendelkezhettek. - Könyves Kálmán kir. (ur. 1095-1116) megállapította, hogy azok a birtokok, melyeket Szt István kir. adományozott, az adományos valamennyi fíutódját megillessék (20. cikk.). Egyenlőkké tette tehát a Szt István adta jószágokat a →honfoglalás idejéből származottakkal. Ezek eredetét Kálmán korában már nem lehetett bizonyítani, mivel okl-eik a tulajdonosoknak nem lehettek. Kálmán a későbbi kir-ok adományairól rendelkezve nem engedte meg az egész nemzetség öröklését, hanem az egyenes- és a legközelebbi oldalágra, az adományos testvérének ágára korlátozta azt. „A vásárlott örökség semmiféle örököstől el ne vétessék, de bizonysággal kell azt megerősíteni” (21. cikk.). Ez a birtokfajta tehát csak akkor jutott a kir. kezére, ha a vásárlás ténye nem volt bizonyítható. - Az →Aranybulla újítása e téren: „Ha valamely nemes fiú utód nélkül hal meg, birtokának 1/4-ét leánya kapja meg, a többiről tetszése szerint intézkedjék. Ha a haláltól megelőzve, nem tudna intézkedni, rokonai, akik közelebb állnak hozzá, kapják meg birtokát, és ha egyáltalán semmi nemzetsége sem volna, a királyra szálljon.” (4. cikkely). II. András (ur. 1205-35) itt megadta a szabad rendelkezési jogot, lemondva a visszaháramlási jogról. Ha a birtokos nem élt a szabad rendelkezéssel, érvényesült a nemzetségi öröklés, és csak abban az esetben, ha nemzetség, vagyis törv-es örökös nem volt, örökölt a kir. A ~ a gazdátlanul maradt jószágra zsugorodott össze. Ez a szabad rendelkezési jog éppen úgy nem lépett életbe, mint az Aranybulla több más engedménye. - IV. Béla (ur. 1235-70) erélyesebben érvényesítette a ~ot, mint elődje. 1267: megígérte dekrétumában, hogy ezután, ha valamely nemes fiúörökös nélkül hal meg, birtokait nem veszi igénybe, nem adományozza el, míg a nemzetség igényeiről nem intézkedtek a kir. tanácsban (6. cikk.). Más cikkben a háborúban elesettek nemzetségének az elesettek bármi módon szerzett birtokaiban öröklési jogot biztosított. Mindkét intézkedésből tkp. csak a visszaháramlási jogot akarta korlátozni, s nem az öröklési módot megállapítani. - III. András (ur. 1290-1301) ugyanazt az engedményt tette, melyet nagyapja, II. András is elfogadott: a szabad rendelkezés jogát. „A fiú-örökös nélkül elhaló nemes rokonainak vagy valakinek rokonai közül vagy a feleségének vagy az egyháznak is lelke váltságáért szabadon hagyhatja birtokait halálában, és adományozhatja életében, akinek akarja.” Az Egyh-ra vonatkozó részből kiderül, hogy annak unszolására adhatta ki a kir. ezt a rendelkezést (1290:32. tc.). Ez a törv. éppúgy nem valósulhatott meg a kk. szokásjoggal szemben, mint az Aranybullának a szabad rendelkezésről hozott intézkedése. A magtalanul elhaló ezután is éppúgy kérte a kir. beleegyezését adománybirtokaival való rendelkezéshez, mint az egész 13. sz: az Aranybulla után. A kk. szokásjognak megfelelően cselekedett I. (Nagy) Lajos (ur. 1342-82), mikor az Aranybulla intézkedésével szemben az 1351. é. törv-ben a nemzetség öröklési jogát hangsúlyozta. A kir. megerősítette az Aranybullát a nemesek kérésére, akik 1347-50: a nápolyi hadjáratokban szerzett érdemeikre hivatkoztak. Egyben kimondta, hogy a fiúörökös nélkül elhaló nemesnek nem lehet szabad végrendelkezési joga birtoka fölött, hanem a nemzetség örököl utána. **

Eckhart 1946:351, 356.