🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > K > kantáta
következő 🡲

kantáta (ol. cantata, a lat. és ol. cantare, 'énekelni' szóból): zenekarra, énekkarra és szólóének-szólamokra komponált, többtételes, lírai jellegű zenemű. - A ~ elnevezés A. Grandi Cantade e arie a voce sola (1620) c., többstrófás dalokat tartalmazó művében szerepelt először, majd Kittel Arien und Kantaten (1638) c. sorozatában. A ~ szó a mű énekes voltát hangsúlyozza, az ol. zeneszerzők hangszeres darabjaival, a sonatákkal szemben. A műfaj sajátosságait tükröző egységes elnevezés még a 17. sz. elején sem volt ált. - A korai ~nak többféle formai típusa van: ária, recitativo-szerű szóló-madrigál, variált strófikus forma. A drámai ~ a dialógusokból alakult ki. A ~ igazi fejlődése akkor kezdődött, amikor a recitáló és áriaszerű elemek szétváltak és a kísérő hangszerek száma megnövekedett. Caccini és Luigi Rossi Rómában, Colonna és Tosi Bolognában, Cavalli, Cesti, Legrenzi és Vivaldi Velencében, Stradella és Scarlatti Nápolyban tették divatossá a kamara~t és rögzítették szerzeményeikben stílusjegyeit. Ugyanakkor F. Anerio, Viadana, Carissimi, Agazzari és Cazzati megjelentették sacri concenti v. cantate morali o spirituali műfaji megjelölésű műveiket, s ezzel megindították az egyh. ~ fejlődését, ami egyelőre inkább az egyh. kamarazene v. az oratórium felé irányult. A műfaj ol., világi típusának példái nyomán No-ban is fejlődésnek indult a ~ kultusza (1638: Schein: Musica boscareccia, Diletti pastorali, Gaspar Kittel: Arien und Kantaten, Heinrich Albert: Arien). A 18. sz: Händel ~iban egybeolvasztotta a különböző stíluselemeket, és elsősorban az ol. ~ elemeivel gazdagította jelentős számú, e műfajhoz tartozó alkotásait (72 ~ basso continuóval és 28 ~ zenekari kísérettel). No-ban ~-szerzők: Keiser, Telemann, J. S. Bach, Hasse, Eberlin, Reutter, Haydn, Mozart, Dittersdorf. Fro-ban az első ~kat Marc-Antoine Charpentier (1683), J. B. Morin (1706), Clérambault, Battistin komponálta. - A németajkú, főleg lutheránus lakosság körében 1650-1750: sajátos ~ műfaj fejlődött ki: Schütz, Scheidt, R. Ahle, Praetorius, Rosenmüller és Th. Selle cantioneseiből, symphoniae sacrae-iből és „dialógusaiból”. Ezt a típust templomi hangversenynek is nevezték. E ~kat lírai hangvételük különbözteti meg az oratóriumtól, melynek mellőzi epikus és dramatikus elemeit. Ez a ném. ~-típus „valójában megzenésített prédikáció, amelyben jelentős szerepet játszik a kórus”. - Keiser, Telemann és Mattheson hatására a ném. ~-stílus új irányba fejlődött. A szt kv-ekből vett szövegek helyett a korabeli misztikus költőktől rendelt szövegekre komponálták ~ikat a zeneszerzők. J. S. Bach időnként követte ezt az új törekvést, de nem hagyott föl azzal, hogy hangot adjon ~iban mélységes hitének, „nemes érzelemvilágának, természetszeretetének” is. Bach halála után többen megkísérelték megállítani az egyh. ~ hanyatlását, sikertelenül. - A 19. sz: elsősorban világi ~k születtek. A ~ és az oratórium határai elmosódtak. E korszak világi ~inak sorát Beethoven művei nyitják meg: Kórusfantázia, Meeresstille und glückliche Fahrt. A világi ~-műfaj a legkülönbözőbb témákból meríti anyagát, s így beszélhetünk alkalmi, ballada-, mese-, drámai, kórus~ról. - A 20. sz. zenéjében vallásos, filozofikus, humanitárius eszmék és tartalmak jutnak kifejezésre a ~ban: Bartók: Cantata profana (1930), Webern: Das Augenlicht (1935), Boulez: Le Soleil des eaux (1948), Sztravinszkij: Cantata (1951-52), Milhaud: Cantata de l'initiation (1960), Henze: Novae de infinito laudes (1962). H.B.

ZL 1965. II:299. - Dürr, I. A.: J. S. Bach ~i. Bp., 1982. - Brockhaus II:265.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.