közbülső állapot: a dogmatikában a →lélek állapota a halál és a föltámadás között. - A Szentírás kifejezései és a hagyományos tanítás szerint az egyetemes föltámadás Krisztus második eljövetelekor következik be. A személy halála után →különítélet van, amellyel együtt jár a jutalom v. büntetés, az üdvösség v. a kárhozat (D 530). A ~hoz tartozik a tisztulás folyamata, amelyben a lélek megtisztul gyarlóságaitól és megszabadul az ideigtartó büntetéstől. - E tanítás szerint föltételezhető, hogy mindezt a testtől elvált szellemi lélek éli meg, s a test visszanyerése a föltámadásban már csak járulékosan növelné az üdvösséget v. a kárhozatot. A mai teol-ok az embertan oldaláról vetnek föl kérdéseket. Az ember a teremtés alapján a test és lélek egysége, tehát a lélek önmagában nem lehet személy, és nem is ember. Ezt a hagyományos teol. is látta, ezért beszélt arról, hogy Isten a föltámadásig valahogyan pótolja a megdicsőült test hiányát. A másik ellenvetés az, hogy a Biblia gondolatvilágában a halál teljes vég és az örök élet egészen a föltámadás gyümölcse, s így az örök élet csak a világ végén kezdődnék meg, a föltámadás után. Vagy talán a föltámadás azonnal bekövetkezik az egyes ember halála után? Vannak, akik erre gondolnak azzal a megalapozással, hogy az ember a halállal kilép az idő és a tér kereteiből, és így az egyéni föltámadás egybeeshet a világvégi föltámadással. Ismét mások azzal érvelnek, hogy a halállal megkezdődik az ember számára az örökkévalóság állapota, és az nem enged meg semmiféle ~ot. - A kat. teol. azonban fenntartja hagyományos tanítását és a lélek szellemiségéről vallott tételt (D 738), s ezen belül keresi a kérdés értelmezését. Ennek alapján a következőket mondhatjuk. Az ÓSz késői kv-eiben és főleg Pál leveleiben megtalálható a tanítás, hogy az üdvösség a halál után bekövetkezik: a hívők Krisztussal vannak. Itt is figyelembe kell venni a feszültséget az eszkat. „már igen” és „még nem” között. Egyrészt a halállal a Krisztushoz való tartozás végleg elérkezett, de a végső teljesség még hátra van. A halálban bekövetkezett föltámadás az eszkat. teljes individualizálódását jelentené, amit a Szentírás nem enged meg, hiszen az egész üdvrend a közösségre van beállítva. Végül áttérnénk a tisztán túlvilági eszkat-ra, amelybe a jelen világ nem tartozik bele. Ha az ember a halálban föl is támad, akkor teljesen búcsút mondhat a földi valóságnak, mert a világtört. és az üdvtört. szétválna. Bár Krisztus maga mint elsőszülött a halottak közül föltámadt, de az ő számára is megvan a ~. Az utána következő emberiség az ő kegyelmét használja föl és azzal valósítja →Isten országát. Tehát Krisztus is csak a világ végén éri el teljességét. Hasonlót kell mondanunk Mária föltámadásáról és mennybeviteléről. Végül a halál utáni örökkévalóságot nem szabad azonosítani Isten örökkévalóságával. Isten a teljesség örök jelenében van, a világ pedig valamilyen tartamban lesz örök, s ebbe belefér a kiegészülés és teljesedés. Azt vallanunk kell, hogy a túlvilágra az emberi személy megy át, mert csak a test-lélek egésznek lehet öntudata. A kegyelem állapotában levő ember azonban a föltámadt Krisztus életét hordozza, tehát már birtokol valamit a megdicsőült anyagi világból. Ezért nem a puszta lélek megy át a túlvilágra, hanem Krisztus testének tagja. Ott tehát már van valamilyen alapvető testiség, amely majd a föltámadásban éri el teljességét. Akkor fejeződik ki az egész emberiséggel és a kozmosszal való kapcsolata is. G.F.

LThK X:1441.