Magyar Katolikus Lexikon > K > Kálvin Úrvacsora-tana


Kálvin Úrvacsora-tana: Az Institutio religionis christianae ('A keresztyén vallás rendszere') 4. kv-ének 17-18. fej-ében (utóbbi a „pápás miséről”) fejtette ki →Kálvin. Később a Joachim Westphal és Tilman lutheránus teol-okkal folytatott viták folyamán is foglalkozott a kérdéssel. Igyekezett egyrészt Lutherrel, másrészt Zwinglivel szemben önálló Úrvacsora-tant kialakítani. E célt szolgálja szentség (sákramentum)-meghatározása: „A sákramentum az irántunk való isteni kegyelemnek külső jeggyel megerősített bizonyítéka az ő irányában való kegyességünk megfelelő tanúsításával együtt” (Inst. IV.14,1-II.554). Az úrvacsorában földi elemeket kapunk, amelyekhez isteni igéret kapcsolódik. Ennek isteni ígéretnek az igéje kiemeli az úrvacsora földi elemeit a többi anyagból. Az Úrvacsora azáltal lesz szentség, hogy az isteni ígéret igéje a földi elemekhez kapcsolódik. Ilyen tekintetben Kálvin Szt Ágostonra emlékeztetve az úrvacsorát verbum visibilnek nevezi. Ige jellegénél fogva az Úrvacsora azt eredményezi, amit jelöl (Inst. IV.14,15: végbeviszi azt, amit jelképez). - ~t tehát 3 tényező jellemzi: a jel, a jelzett dolog és az ígéret. Ennek megvalósulását a Szentlélek, elfogadását a hit teszi. Így a 3 tényezőnek a megvalósulásban megfelel a Lélek - Krisztus - hit. ~ tagadja Krisztus emberi természetének jelenlétét az elemekben. Realitásfogalma magában foglalja a Lélek és a hit funkcióját. - Az Úrvacsora anyagáról: „Azt mondom, hogy Krisztus minden sákramentumnak anyaga, vagy, ha inkább akarod, lényege, mivel ezeknek egész szilárdsága ő benne van, és kívüle semmit sem ígérnek” (Inst. IV.14,16-II.568). - „Midőn azt parancsolja, hogy vegyük, ezzel azt jelenti, hogy az a miénk, midőn azt parancsolja, hogy együk, ezzel azt jelenti, hogy velünk egy lényegűvé lesz” (Inst. IV.1,3-II.633). - Krisztus jelenlétének módja az úrvacsorában titok: „Ennek utána, ha valaki engem a módra nézve kérdez meg, nem szégyenlem megvallani, hogy a titok sokkal fenségesebb, semmint akár szellemem megfoghatná, akár szavakkal ki lehetne beszélni” (IV.17,32-II.671). - A valóságos jelenléttel kapcsolatos álláspontja: „Hamisan hánytorgatják, hogy mindaz, amit csak a lelki megevésről tanítunk, ellene van, mint ők mondják, az igazinak és valóságosnak. Mivelhogy mi nem nézünk másra, csak a módra, amely náluk testi, amikor Krisztust a kenyérbe zárják, nálunk pedig lelki, mivel a Lélek a titkos ereje, a Krisztussal való összeköttetésünk köteléke.” (IV,17,33-II,672.) Az Euch. tiszteletét, imádását Kálvin mint „bálványimádást” elveti: „Mert mi a bálványimádás, ha nem az, hogy valaki az adományt annak adója helyett imádja? S ebben kétszeres bűn van. Mert egyfelől Istentől elrabolva az ő tiszteletét, teremtményre vitték át, másfelől az ő jótéteményeinek bemocskolása és megfertőzése folytán őt magát is gyalázattal illették, midőn az ő szent sákramentumából kárhozatos bálványt csináltak.” (IV.17,36-II. 680.) „(...) olyan szertartásokat gondoltak ki, amelyek az Úrvacsora rendelésétől teljesen idegenek, és csupán abból a célból, hogy a jegyet istentisztelettel illessék... Megszentelik az ostyát (amint ők nevezik), hogy azt pompával hordozzák körül, s hogy mindenki elé megtekintés, tisztelés és imádás céljából ünnepélyes látványossággal oda nyújtsák azt.” (IV.17,37-II,680.) - ~ tagadja a mise áldozat jellegét: „... a borzasztó utálatosság tetőfoka az volt, mikor (a Sátán) majdnem az egész világot azzal a dögvészes tévelygéssel vakította el, hogy azt higgye, miszerint a mise elégtevő és engesztelő áldozat a bűnök bocsánatának eszközlésére” (IV,18,1-II,695). - Kálvin Krisztus keresztáldozatának és főpapi méltóságának egyedi és kizárólagos voltával érvel a Zsidókhoz írt levél alapján: „... bizonyos dolog, hogy Krisztus keresztje menten elveszti erejét, mihelyt oltárt állítanak fel” (IV,18,9-II,697). R.Z.