Józsue könyve, Józs: protokanonikus ószövetségi történeti könyv. - I. Elnevezése. A héb. kánonban Jehosua, a korábbi próf-k első kv-e, nevét a főszereplő Józsuéról vették. A LXX: Iészusz Naüé, 'Józsue Nun fia', a Vg: Liber Iosue, ezt vették át a nemzeti fordítások. - II. Keletkezése. Korábban többen magának Józsuénak tulajdonították; így a Talmud (Baba batra), némelyek az egyhatyák közül és néhány későbbi szerző a Sir 46,1-re hivatkozva (a héb. szövegben ez a hely azonban mást jelent), a Józs 5,1 és 5,6 használta többes szám első személyű alakkal érvelve (az első helyen a maszoréták 3. személyű alakot olvasnak, a 2. helyen viszont bárki más is élhetett a többes szám első személyű alakkal), valamint a 24,26 alapján, de ez aligha vonatkoztatható jogosan Józsuéra, inkább kiegészítés „az Úr törvénykönyvé”-hez, vagyis a Pentateuchushoz, főleg a MTörv-höz (vö. 28,61; 29,20; 30,10; 31,26; Józs 1,8). Ugyanakkor a Józsue haláláról (24,29-33), a Lais meghódításáról (Bír 18,27) és a Jair sátortáboráról (Józs 13,30; vö. Bír 10,4) szóló rész, az ismételten előforduló és bizonyos időbeli távolságot feltételező „mind a mai napig” kitétel, valamint a feldolgozott anyag heterogén és nemegyszer szembeötlően mesterségesen rendezett volta amellett tanúskodik, hogy ~ mai formája későbbi keletű. Azután, hogy sor került a források szétválasztására, sok szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy Mózes 5 kv-e közül 4 ~ben is felfedezhető, ezért a Pentateuchus és ~ egy egészet alkot; így A. Geddes (1737-1812) nyomán külön néven, Hexateuchusnak nevezték. Ezzel a felfogással M. Noth szakított végérvényesen; ő ~ben egy nagy tört. mű részét látja, mely a MTörv-vel kezdődik és a 2Kir végéig tart, s nem sokkal Kr. u. 562 u. keletkezett (vö. 25,27); olyan szerző állította össze, akit teljesen áthatott a deuteronomikus törv. szelleme, ezért Izr. egész tört-ét is ennek fényénél ítélte meg. Az az anyag, melyet a deuteronomikus szerző ~hez felhasznált, etiológiai beszámolókból, mondákból, földr. nevek jegyzékeiből és olyan régi elb-ekből tevődött össze, melyek a szichemi szövetség hagyományait őrizték. Az etiológiai elb-eket Noth szerint Kr. e. 900 k. egységes egésszé olvasztották össze. Egyrészt: Józs 6,26-ból kikövetkeztethető, hogy a szerző még nem tudott semmit arról, hogy Acháb idejében Jerikót újra felépítették (1Kir 16,34), Józs 11,10-15 tanúsítja, hogy még elevenen éltek az emlékezetben a később Salamon által újra felépített Hacor romjai; másrészt: a szerző előtt szemmel láthatóan teljesen ismeretlen volt az a tény, hogy a 10. sz-ig Aiban izr-k is laktak; végül: 11,16 (a hegyvidék Júda hegyvidékét jelenti, szemben Izr. hegyvidékével, vö. a később betoldott verssel: 11,21) júdeai szemmel nézve megosztottnak mutatja a választott népet. A földr. fejezetben a határok leírása Noth szerint korábbi időből való, mint a dávidi birod., Júda városainak jegyzéke viszont Jozija korából való, ez utóbbi keltezést azonban többen (R. de Vaux, W. F. Albright és Bright) túl késeinek tartják. ~ végső formába öntésének idejét Noth a babiloni fogság idejére teszi. - III. Tartalma. Jóllehet a feldolgozott anyag nagyon eltérő, ~ szembeötlő egységet és következetes felépítést mutat. - Az első rész (1-12) arról tudósít, hogyan hódították meg Izr. fiai Józsue vezetésével Kánaánt. A kv. fő mondanivalója mindjárt a bevezetésben (1,1-9) teljesen egyértelmű megfogalmazást kap: a boldogulás alapvető feltétele a törv-hez való hűség. Józsue Jahve felszólítására parancsot ad az elindulásra (1,10-18) és hírszerzőket küld Jerikóba (2). A Jordánon való átkelést úgy írja le a szerző, mint az Ígéret földjének szentélye felé tartó lit. körmenetet (3,1-5,1); a résztvevők Jahve népének tagjaivá válnak. Ezt a népet meg kell jelölni a szövetség jelével (5,2-9), és a Kiv 12-vel ellentétben a húsvét (a pászka) ünnepe most a beteljesedést, a megérkezést jelenti (Józs 5,10). Ezután következik Jerikó (6) és Ai (7,1-8,29) meghódítása, a csúcspont: a törv. ünnepélyes kihirdetése az Ebal és a Gerizim hegye közt, a MTörv 11,28; 27,2-8 jegyében; az Ígéret földjének békés, boldog birtoklása a törv. hűséges megtartásától fog függni. A Gibeon fiaival kötött szövetség (Józs 9), a D-i szövetségeseken aratott győzelem (a →napcsoda: 10,1-19), az ország D-i részének meghódítása (10,20-43), végül az É-i koalíció fölötti győzelem (11,1-15) révén egész Kánaán Izr. kezére kerül. A háborús eseményekre való rövid visszatekintés (11,16-23) és a legyőzött kir-ok számbavétele (12) zárja a kv-nek ezt a részét. - A 2. részben arról számol be a szerző, hogy miként osztották föl az országot a törzsek között, a Jordánon túl és a Jordánon innen (13; 14-19); a menedékvárosok és a papi városok felsorolásával zárul a kv. 2. része (20,1-21,42). - A 3. rész (21,43-24,33) első verseiben (21,43-45) a szerző leszögezi, hogy immár az egész Ígéret földje Izr. birtokában van. Ezért a Jordánon túli törzsek visszatérhetnek a maguk ter-ére; előbb azonban Józsue még egyszer lelkükre köti a törv-hez való hűséget (22,1-9). Jóllehet Rubent, Gádot és Manassze törzsének felét a Jordán elválasztja testvéreiktől, egy Jahvénak szentelt oltár tanúsítja, hogy egységet alkotnak (22,10-34). Józsue búcsúbeszéde (23) és a szichemi gyűlésről szóló beszámoló (24,1-28) még egyszer kiemeli a kv. fő mondanivalóját, majd a hit példaképeiül szolgáló efraimita ősatyák: József, Józsue és Eleazár sírjára utalással zárul ~. - IV. Műfaja. 1. M. Nothnak köszönhető, hogy a 2-9 beszámolóinak →etiológiai jellegére fény derült. Ezek a beszámolók olyan tárgyakra v. szokásokra épülnek, melyek a szerző korában („mind a mai napig”: 4,9; 5,9; 6,25; 7,26; 8,29; 9,27; 10,27) felkeltették az érdeklődést v. magyarázatot kívántak. Emiatt azonban a beszámolók nem veszítik el feltétlenül tört. jelentőségüket. Még ha eredetileg nem is volt semmiféle kapcsolat a vidék egyik v. másik jellegzetessége, ill. valamelyik sajátos szokás és a magyarázatul felhozott tény között, azért ez a tény még nem veszíti érvényét, hanem tény marad. A 2-9 tartalmazta beszámolók földr. szerkezete benjaminita eredetre vall. Kezdetben a gilgali szentély hagyományát alkották, és csak később váltak egész Izr. közkincsévé, azután, hogy Salamon uralma idején ez a szentély lett egész Izr. számára a kultikus hely, mely közel- s távolról vonzotta a zarándokokat (1Sám 10,8; 11,14; 13,4.7; 15,12.21.33; Ám 4,4; 5,5). - 2. Más jellegűek a Józs 10; 11,1-9 tartalmazta elbeszélések: ezek egybevethetők a Bír beszámolóival; érthető tehát, hogy Noth hősi elbeszéléseknek nevezte őket. - 3. A földrajzi rész (Józs 13,1-21.42), mely annak leírását akarja nyújtani, hogy az Ígéret földjén a különféle törzseknek mely ter-ek jutottak, több egyenetlenséget és pontatlanságot mutat. Míg Júda és Benjamin ter-én a szerző a városoknak is nagyon pontos leírását adja (15,1-20.20-62 és 18,11-20.21-28), addig Efraim és Manassze ter-ének csak a határait írja le (16,1-17,13), az É-i törzsek ter-én egyszer a határok szolgálnak eligazításul, másszor a városok felsorolása, esetleg a kettő együtt. A Jordánon túli törzsek ter-ének határait viszont nem adja meg a szerző, csak városaikat sorolja föl. - 4. Az utolsó fejezetek közül a 23. egészen a deuteronomikus stílust képviseli és a búcsúbeszéd műfajába tartozik. Ugyanakkor a 24,1-28 mintegy a jegyzőkv-e a szichemi szövetségkötésnek, melyről a 8,30-35 is beszámol, s mely valójában a Sinai-hegyen kötött szövetség (Kiv 19) megújítása. **

BL:891. - Rózsa I:304.