Magyar Katolikus Lexikon > I > irónia


irónia (a gör. eiróneia, 'tettetés' szóból): magatartás, ill. irodalmi, művészeti stílus, amely az élet negatív és így komikus jelenségei iránti fogékonyságra épül. - Az „eirón” Arisztotelésznél azt az embert jelöli, aki kevesebbet mond, mint amennyit gondol. Az ~ annyiban jelent színlelést, hogy az ironikus alkatú ember látszólag dicsérőleg szól valamiről, amit valójában elítél, sőt esetleg megvet (vö. „gyilkos mosoly”). Ezért az ~ édestestvére a gőg, a gúny és a bírálat. Az ókorban a bölcs arculatához tartozott egyfajta ironikus magatartás. A későbbiekben az ~ a komikum egyik fajtájává szelídült, amelyet azonban nem a harsány kacaj, hanem a keserűség jellemez. Az esztétikában sajátos ágat képvisel az ironikus világszemlélet (mint amilyen Anatole France v. Thomas Mann munkássága). Az ironikus romantika úgy próbálta a negatívumot túlhaladni, hogy az ~ két összetevőjét - a felsőbbrendűséget és a keserűséget - egymás ellen játszotta ki, így ezek kölcsönös megsemmisítésével az addig negatív jelenség pozitívvá változott (vö. Schlegel, Solger, Hegel megközelítése). ~val az evang. is gyakran él, amikor pl. Jézus ellenfelei fölényeskedő magatartását bírálja. **

LThK V:759.