Magyar Katolikus Lexikon > I > Izajás könyve


Izajás könyve, Iz: protokanonikus ószövetségi prófétai könyv, az 1. a →nagypróféták sorában. A protestáns kánonban Ézsaiás próféta könyve. - I. Keletkezése. A fejezetek címei (1,1; 2,1; 13,1), a közbeiktatott 6-8. f. okozta törés, a válogatás nélkül alkalmazott címek és visszatérő rímek arra mutatnak, hogy az 1. rész (1-35) nem alkot egységet, hanem próf. jövendölések és tört-ek gyűjt-e. Némelyek úgy vélik, hogy Ez és Jer (LXX) szerkezetét mutatja: a büntetés megjövendölése a saját népének (1-12), az idegen népeknek (13-23) és az üdvösség, a szabadulás hirdetése (24-35). Vagy különféle gyűjt-ekből egybeszerkesztett egésznek tekintik, melyet - mielőtt összeszerkesztették, ill. egybeszerkesztésük során - új részletekkel toldottak meg (B. Duhm, O. Procksch). Mások szerint ~ eredetileg egységes mű volt, mely a későbbi átrendezés során a kihagyások és betoldások révén kapta mai alakját (K. Budde), v. talán 3 nagyobb és néhány kisebb gyűjt-ből állították össze, melyek a változtatások és kiegészítések ellenére is 3 részre tagolódó egységet alkotnak : 1-12; 13-23; 24-35 (S. Mowinckel). A kv. előtört-ét jelenlegi alakjából nehéz megállapítani. A fölhasznált anyagból sok összetartozó rész elszakadt egymástól, ugyanakkor nagy fejezetek összefüggő egészre engednek következtetni. A jelenlegi elrendezésnek különféle okai lehetnek. Mindezen nehézségek ellenére vannak egzegéták, akik a szabályos versszakokra tagolódásra hivatkozva nagymérvű egységességet tételeznek föl (Kissane). -

Ugyanígy verstani okokból foglalnak mások (C. A. Briggs, A. Condamin, E. J. Kissane) állást a 2. rész (40-66. f.) egységessége mellett is, sőt van, aki a fő f-ekben művészi fölépítést fedezett föl (K. Budde). Ennek ellenére a legtöbben a 40-55. f-et mintegy 50 mondásból és énekből álló gyűjt-nek tekintik, melyeket v. maga a próf., v. a tanítványai rendeztek el időrendben és tartalmi szempontból (P. Volz, K. Elliger), ill. címszavak szerint (S. Mowinckel). Mások 2 részt különböztetnek meg (40-48 és 49-55), melyek más-más szerzőtől valók, és nem is egy időben keletkeztek. Ezt a föltevést a szókészletre, a stílusra és a gondolatokra hivatkozva többen jogosan elutasítják, és az énekek egymásnak kölcsönösen megfelelő kettős tagolódását tételezik föl (Círuszra, Sionra, a szolgára, Izr-re stb.). Az Ebed Jahve-énekek szerzőségét illetően →Isten szolgája. Mivel az 55,8-13 visszautal a 40,3-5-re, az 55. f-et záró f-nek tekintik. Az 56-60. f-ekben nincs meg az az egység, melyet a 40-55. f-ek mutatnak, ezért az összetartozó egészre vonatkozó föltevést el kell vetni. A 2 rész tartalmilag is, stílusában is nagymértékben eltér egymástól; a 60-62. f. egységet alkot, rokon az 57,14-19 és 66,6-16-tal, és emlékeztet a 40-55. f-re. Ezért sok egzegéta ugyanazon szerzőnek v. közvetlen tanítványainak tulajdonítja ezeket a részeket. Más részletek önállónak látszottak, mint a magában álló zsoltár (59) v. a bűnbánati ima (63,7-64,12), s hozzácsatolták őket a jövendölésekhez. - Az eredetiség kérdését nézve az 1. rész jövendöléseinek zöme Izajás próf-ra vezethető vissza, amint az a szír-efraimita és asszír háborús eseményekhez kapcsolódva kikövetkeztethető. Kritikusan nézve néhány részlet (2,2-4; 9,1-6; 11,1-10) ill. fej. (13,1-14,23; 24-27; 32; 34) eredetisége vitatható, mert más felfogást tükröz és más korra vall. A népek elleni jövendölések némelyikét szintén nem tartják eredetinek (15; 19; 23) időrendi, irod. és teol. érvekre hivatkozva (ha a kv. tanítása biztosan fejlődést tételez föl). Természetesen ellenérvek is fölhozhatók (főleg a szókészletet érintők). Némelyik eszkat. ill. apokaliptikai rész annyira eredeti, hogy korábbi időponthoz aligha kapcsolható. De egy gyűjt-ben a betoldások, kiegészítések is természetesek. Tehát az eredetiség szempontjából külön-külön minden f-et meg kell vizsgálni. - Egészen a 18. sz-ig a 2. részt is Izajásnak tulajdonították. A zsidók közül Ibn Ezra volt évsz-okon át az egyetlen, aki Izajás szerzőségét kétségbe vonta, és a 40-66. f-et egy babiloni fogságban élő próf. művének tartotta. Amikor J. G. Eichhorn újra felülvizsgálta a kérdést (1782) és magáévá tette Ibn Ezra föltevését, a kritikusok is mind csatlakoztak hozzá, s az ismeretlen próf-t Deutero-Izajásnak nevezték el. A fölsorakoztatott érvek irod., filológiai, tört. és fil. természetűek. Irod. szempontból nézve: az 1. rész f-ei, a plasztikus képek, a szemléletes leírások igazi próf-ra vallanak, aki mestere volt a nyelvnek. Ezzel szemben a 2. rész költő-teológus műve, aki lírai hangon és nagy pátosszal a megváltást hirdeti és hallgatóit dicsőítésre indítja. Hosszú, ünnepélyes mondatokat szerkeszt, sok igenevet használ, de a mellékmondatokkal sem fukarkodik, így nagymértékben eltér Izajás rövid mondatokra tagolódó, erőteljes nyelvétől. Szókészletében is eltér a 2. rész az 1. résztől, s inkább Jóbbal, valamint a Zsolt egy részével, végül bizonyos fokig Jeremiással rokon. Ami a tört. hátteret illeti, a 2 részt nagy tér- és időbeli távolság választja el egymástól: az 1. rész színhelye Júda, a szír-efraimita, ill. az asszír háború idején (a Kr. e. 8. sz. 2. fele), a 2. részé Babilónia, ahol Círusz trónrajutása (Kr. e. 539) már a fogság végét jelenti. Filozófiailag a kritikusok valószínűtlennek tartják, hogy egy próf. több évszázadnyi időt figyelmen kívül hagyva a távolabbi jövőt képzelje maga elé, és egy későbbi nemzedékhez forduljon, s kortársai ennek ellenére értsék a szavát. A hagyományos gondolkodásmódhoz erősen ragaszkodó (ortodox) kutatók megpróbálták ezeknek az érveknek a súlyát mérsékelni: a fil. ellenvetést azzal hárítják el, hogy századokat átfogó jövendölések nemcsak lehetségesek, hanem valóban elő is fordulnak. A 2 rész egysége mellett azt hozzák föl érvül, hogy a kifejezőeszközökben szembeötlő egyezések is mutatkoznak: pl. Jahvénak Izrael Szentje a neve (az 1. részben 14x, a 2. részben 12x, egyébként az egész Bibliában mindössze 5x v. 6x), Egyiptom Rahab néven szerepel (Iz 30,7; 51,9). Ezenkívül valószínűtlen, hogy egy ennyire jelentős kv. szerzője ismeretlen maradjon, továbbá már Kr. e. 180 k. egyazon szerző műveként tartották számon az egész kv-et (Sir 48,24-25), s ezt 1QIsa is támogatni látszik. A →Biblikus Bizottság megerősítette a hagyományos álláspontot (1908. VI. 29.). Azóta az ellenérvek, kivált az újbabilóniai irod-mal való érintkezőpontok földerítése révén kedvezőbb megvilágításba kerültek, úgyhogy csaknem minden kat. egzegéta elfogadja a babiloni fogság idejéből való adatolást. - Míg az összefüggő egésznek tekinthető 40-66. f. szerzőjéül elismerik Deutero-Izajást, az utolsó f-ek eredetiségét illetően később kétségek támadtak. 1892: B. Duhm az 56-66. f-et egy ismeretlen próf-nak tulajdonította, aki a fogság után Jeruzsálemben élt, s elnevezte →Trito-Izajásnak. Bár az 56-60. f-et többen elkülönítik az előző f-ektől, Trito-Izajás mellett csak kevesen foglalnak állást (E. Sellin, K. Elliger, H. Odeberg), főleg azért, mert ezek a f-ek egymással nem alkotnak egységet; vsz. egy olyan gyűjt-ből valók, mely részint Deutero-Izajástól, részint tanítványaitól eredő fejezeteket ölelt föl. -

II. Tartalma. ~ 2 részre (1-35 és 40-66) oszlik; a 2 részt Hiszkija tört-e (36-39) választja el egymástól. Az 1. rész egy sor jövendölésből áll; ezek egymástól nagymértékben eltérő csoportokat alkotnak. Az 1. f. előszó jellegű. A 2-5. f. Sionra vonatkozó, fenyegető jövendöléseket tartalmaz; ezeket megszakítja egy ének, mely Sion eljövendő dicsőségét hirdeti (2,2-5), és az Úr szőlejéről szóló ének (5,1-7). Az életrajzi részt (6,1-9,7), mely részben egyes szám 1. személyben (6,1-13; 8,1-4) van írva, részben pedig egyes szám 3. személyben (7,1-16; . 20,1-6), a küldetésre vonatkozó látomás nyitja meg, a magvát pedig az →Emmánuelt illető jövendölések alkotják. Ehhez az É-i országrész és az Asszíria elleni jövendölések csatlakoznak (9,7-10,34). Ezután a Dávid házából származó Messiásra vonatkozó ígéret következik (11), melyhez 2 hálaének csatlakozik (12). Ezt követik a fenyegető jövendölések Babilon (13,1-14,23), a szomszédos és a távolabb élő népek (14,28-17,14), végül Jeruzsálem, Tírusz és Szidon ellen (22-23). A következő 4 f. a teljes pusztulás képe (24-27), ezért Izajás apokalipszisének is nevezik. Az 1. részt egy sor jajkiáltás zárja, Júda és Jeruzsálem miatt (28-31), valamint a végső üdvösség leírása (32-35). - A 2. rész egy kis bevezetéssel kezdődik (40,1-8), ezután egy sor ének szól arról, hogy Izr. kiszabadul Babilonból (40,9-48,22). A teofánia áll előtérben (40,9-31): Isten megkönyörül Izr-en, és Círuszban szabadítót küld neki (41-45), ezért Bábel istenei pusztulásra vannak ítélve (47). A Jeruzsálem szabadulását hirdető himnuszoknak, melyek sorát megszakítja az Isten szolgájáról szóló ének (49), a hazatérés a fő tárgyuk (50-55). Az 56. f-től hiányzik a babilóniai háttér. A vigasztaló beszédekhez figyelmeztetések és rituális követelmények (a szombat megülése, áldozat, böjt) csatlakoznak. A bűnök hátráltatják az üdvösséget (56-59) A 60-62. f. az új Jeruzsálem bemutatása. Az Úr bosszújáról: Edom vesztéről szóló részt (63,1-6) bűnbánati zsoltár zárja (63,7-64,11). Ezt követi Jahve válasza és egy apokaliptikus befejező rész: az ellenség bűnhődése és az igazak üdvössége (65-66). -

III. ~nek teológiája. A templomi látomásban Izajást magával ragadta Isten nagysága és szentsége, ezért a legszívesebben Izrael Szentjének nevezi Istent. Jahve mindenhatósága az egész világot átfogja, ellenségeit is beleértve. Jahve mindent előre elhatározott terv szerint irányít, a középpontban Izr. áll, az ellenségek csak eszközök, s mint ilyenek alárendelt szerepet töltenek be. Jahve kir. (6,5), akinek uralma az →Úr napján mindenek előtt nyilvánvalóvá válik. Az embernek teljes hittel és bizalommal mindenben rá kell hagyatkoznia Jahvéra; a hittől függ Izr. jövője (vö. 7,9; 30,15). A földi hatalmakban kár bizakodni, azoktól nem várható szabadulás. Izajás ismételten visszatér ahhoz a kis csoporthoz, mely megfelel Jahve elvárásainak; ez a →maradék hordozza az ígéreteket, melyek középpontjában a Dávid házából származó Messiás, az eszményi uralkodó áll. Izr. szabadulása egyértelmű ellenségei vesztével. Az apokaliptikus részben (24-27) az ellenségek veszte, Júdának és a népeknek a megmenekülése gyakorlatilag az ált. végítélettel esik egybe. Ebben az összefüggésben meglepő a →halottak föltámadásában való hitnek egyértelmű kinyilvánítása. - A 2. rész több pontban továbbfejleszti ezeket a gondolatokat. Isten ismételten Teremtő, Ő a Kezdet és a Vég, Neki van alárendelve a mindenség: az egyistenhit teljesen kifejlett megnyilatkozása. Isten mindenhatóságának legfőbb bizonyítéka a próf-k jövendöléseinek beteljesedése. A középpontban Izr. áll: a választott nép kedvéért, mely egészen bensőséges viszonyban van vele, Jahve mozgósítja Círuszt és elpusztítja Bábelt. Jahve Király, és Izr. a szolgája: ez a cím megtiszteltetést jelent, de egyszersmind szolgálatra kötelez. A szolgálat mindenekelőtt a népből (legalábbis bizonyos vonatkozásban) kiválasztott különleges szolgára hárul, az Isten szolgájára. Az ő bemutatásában emelkednek a teol. gondolatok a legmagasabbra: megfogalmazódik az üdvösség egyetemessége és a vezeklés, a másokért vállalt szenvedés értéke. Ezek a jövendölések a Messiásra vonatkoztatva teljes egészükben eltérnek az 1. részbeli elképzelésektől, de csak így kap kellő magyarázatot az evang-okkal egybehangzó sok részlet. A fogságból való visszatérésben, melyet a szerző úgy ír le, mint 2. kivonulást, valamint a Szolgáról szóló ének némelyik részében az üdvösség gondolata különösen előtérbe kerül. Az üdvösségnek, amely Jeruzsálemhez kapcsolódik, a maradék a várományosa. Az utolsó f-ekben az üdvösség el nem érkezte a bűnök következménye. A bűnöktől csak a lit. megújulása és a törv. hűséges megtartása révén, a Tp-hoz való szoros kapcsolódás jegyében remélhető szabadulás. E f-ben tehát az üdvösség részint nemzeti, részint személyes színezetet kap. **

BL:758.