Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten szentsége


Isten szentsége: →Isten tulajdonságai közé tartozó, transzcendentális nyugvó, pozitív sajátság. - Az ÓSz legrégibb kv-eiben tiszteletet és félelmet keltő sajátság (Ter 15,12; 28,17; 32,42). Szent az is, ami Istennel kapcsolatos: a szöv. ládája mint trón, amelyen Isten kíséri népét, v. a szt sátor, amelyben lakik. A tisztulási szert-ok arra valók, hogy a szöv. népét más népektől megkülönböztessék. A törv-ek is azt a célt szolgálják, hogy a nép kiválasztottságának megfelelően éljen. A próf-k is táplálták az Isten fönsége iránti tiszteletet (Iz 6; Ez 1; Dán 7,9). Isten megjelenési formája a kabod, a dicsőség, mely utal különleges létmódjára: Ő az egészen más, akihez semmi profán, semmi tisztátalan nem férkőzhet. Az ember érzi a bűntudatot is ~ előtt (Iz 1,4). ~re nem elméletileg következtet, hanem megtapasztalja, mint erőteljes jelenséget: benne van csodáiban, irgalmában, büntetésében. Nevét tisztelet övezi, nem lehet hiába venni. Erejét Isten azért mutatja meg, hogy a pogányok is dicsőítsék nevét (Ez 36,27). A késői zsidóság már Jahve nevét sem merte kiejteni, de bízott abban, hogy Ő gondol az ember minden bajára és szükségére. - Az ÚSz belekapcsolódott a hagyományos hitbe. A Miatyánk első kérése Isten nevének megszentelése, ami azt jelenti, hogy Isten nyilatkoztassa ki magát mint hatalmas és irgalmas Isten. Az Atya szentsége megnyilvánul Jézus Krisztusban (Jn 10,36). Benne nyilvánította ki könyörülő jóságát és hatalmát, nemcsak csodáiban, hanem emberi szeretetében is. Úgy küldte őt hozzánk, hogy az élet forrása és az élet kenyere legyen (Jn 5,26; 6,69). Jézusban közel jött hozzánk az, aki fölfoghatatlan fényben lakozik (1Tim 6,16). Ő lett az áldozat a bűnökért. Azért áldozta föl magát, hogy mi is megszentelődjünk az igazságban (Jn 17,19). Azért küldte el a Szentlelket is, hogy megtisztítson bennünket és alkalmassá tegyen az Atya akaratának teljesítésére (1Kor 6,11; 12,13; Róm 3,25; Ef 2,18). Tehát mind a Fiú, mind a Szentlélek elküldése az Atya szentségének a bizonyítéka. Amikor így kitárult, bennünket is gyermekévé fogadott, hogy az ő életében részesedjünk. Krisztus által a Lélekben utunk nyílt az Atyához (Ef 2,18). - Az Egyház mindig úgy beszélt ~ről, mint kinyilatkoztatott igazságról. Nem is volt szükséges külön tanítói határozatra. Szentsége benne van az ilyen kifejezésekben: végtelenül tökéletes, fönséges, irgalmas, igazságos stb. Az Egyh. lit-ja kifejezi a hódolatot a végtelen szentség előtt, s dicsőítéseiben állandóan szentnek vallja (Te Deum, Sanctus, Triszágion). Az egyhatyák sem külön beszéltek ~ről, hanem fönségével, jóságával és irgalmával együtt. Elméletileg a szentséget az akarattal hozták kapcsolatba, amely mindig a jóra irányul. Tehát inkább az erkölcsi szentségről tárgyaltak, nem létbeliről. A mai teol. a szentséget mint önálló értékkategóriát gondolja el, és így ~nek is külön fejezetet szentel. A Szentírásban is többnyire olyan értelemben fordul elő, mint létmód, mint a fönség és méltóság megnyilvánulása, amely más, mint a teremtmények létmódja. Azért nem is olyan isteni sajátságnak kell elgondolni, ami egy a többi sajátság között, hanem ami által Isten úgy jelenik meg, mint Isten, s ami a Szentírásban csak az egy igaz Istennek jár ki. Kifejeződik benne az isteni lét teljessége, egyszerűsége és fönsége, amihez semmi sem hasonlítható. A Szentháromság titkában ~t a Szentlélek fejezi ki: ő az Atya és a Fiú mi-közössége, szeretetközössége és egyben szellemiségének is személyes kifejezője. Ez a szentség alapozza meg abszolút uralmát a teremtmények fölött, s a tiszteletre, imádásra való jogát. Az imádás egyedül neki jár ki. Ez a létbeli szentség egyúttal erkölcsi szentség is. Saját lényegéből folyik, hogy a jót akarja kifelé is, és így akarata minden erkölcsiségnek a normája. Viszont annak ellenére, hogy a létbeli szentség Istent minden teremtménytől megkülönbözteti és a tőlük való távolságot jelzi, a kinyilatkoztatás egyetlen más tulajdonságának utánzására nem hívja föl annyira az embert, mint az akarat szentségére: Isten szent, azért az ember is legyen szent (Kiv 19,6; Lev 11,44; 1Tesz 3,13). Az Egyh-nak is az a föladata, hogy az embert megszentelje. Az evang. hirdetése, a bűnbánatra való fölhívás, a szentségek kiszolgáltatása mind ezt a célt szolgálja. Isten saját szentségének részesévé teszi az embert a megszentelő kegyelem által. Ez nemcsak arra való, hogy akaratát jó irányba terelje, hanem arra is, hogy a lét síkján fölemeljen és belekapcsoljon az isteni életbe. G.F.

LThK V:133.