Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten láthatatlansága


Isten láthatatlansága: →Isten tulajdonságai közé tartozó, predikamentális nyugvó, negatív sajátság. - A →kinyilatkoztatás már az ÓSz-ben bizonyos dialektikus feszültséggel utal rá. Egyrészt hirdeti Isten abszolút szellemiségét és transzcendenciáját, s ezért nem szabad ábrázolni sem, másrészt beszámol arról, hogy bizonyos jeleken keresztül föl lehet ismerni →Isten jelenlétét, erejét és dicsőségét (kabod). Ez a dialektika legjobban a Kiv 33,18: tűnik ki, ahol Mózes „hátulról szemléli az Úr dicsőségét, de arcát nem láthatja”. A vágy azonban mindvégig megmarad, hogy az ember Isten színe elé járuljon, arcát megláthassa. Később ez inkább csak azt jelenti, hogy az ember megjelenhet a tp-ban, ahol Isten különlegesen jelen van. Isten maga sem a teofániákban, sem a próf-k látomásában nem vált láthatóvá. Ez a meggyőződés megmaradt a zsidóságban, és tartózkodtak is az eksztázis v. a misztikus elmélyülés keresésétől. A rabbik tanításában a Kiv 33,20 az alap ahhoz az elvhez, hogy földi ember nem láthatja Istent: ő lát, de láthatatlan. - Az ÚSz késői írásai szintén ezt vallják (1Tim 1,17; Zsid 11,27) v. még jobban kifejtik: fölfoghatatlan fényben lakozik (1Tim 6,16), Jézus a láthatatlan Isten lényegének képmása (Kol 1,15), s az Atya általa lesz láthatóvá (Jn 14,9). Egyébként János szövegeiben a hitnek és Krisztus közvetítő szerepének hangsúlyozása nyilván már a misztériumvallások és a gnosztikusok fölfogása ellen irányult. - ~ mindig benne volt az Egyh. tanításában. 1311: a vienne-i zsin. is hangoztatja a →begárdok ellen, hogy őt lelki szemünkkel, természetes módon nem láthatjuk (D 475). A mennyei istenlátás egészen termfölötti adomány, s ott sem a testi szem kapja meg a képességet, hanem a szellemi fölfogás. Az üdvözült ember testi szemével legföljebb a megdicsőült Krisztus emberségét látja, viszont értelmi látásával közvetlenül fölfogja benne a Fiút mint az Atya örök képét és vele együtt a Szentlelket. G.F.

LThK X:523.