Magyar Katolikus Lexikon > H > hülemorfizmus


hülemorfizmus (a gör. hülé, 'anyag' és morfé, 'forma' szavakból): a test lényegét két (anyagi és formai) összetevőre visszavezető filozófiai elmélet. - Alapjait Arisztotelész fektette le, majd a skolasztika fejlesztette tovább. Gyökerei az arisztotelészi lételméletbe (ontológia) nyúlnak vissza: minden véges dologra érvényes a lehetőség és a ténylegesség (potencia és aktus) kettőssége. A testek esetében a lehetőségek összességét az anyagi összetevő (materia prima, ősanyag), az éppen érvényes megvalósultságot a forma (mint forma substantialis, lényegadó forma) adja meg. Az így előálló konkrét létező (mint materia secunda, másodlagos anyag) már „hülemorfikus”, lényege mindkét tényezőt magába öleli. A járulékos változások (akcidens) mindig megmaradnak a fönnálló lényegen belül, a lényegi változás (magasabb létsíkra való emelkedés) már új forma fölvételét jelenti. A ~ az ókortól kezdve 2 szélsőséges lehetőség elvetését jelenti: 1. az atomizmus megközelítését, amely a dolgokban a változatlan elemet emeli ki és így kiszakítja őket összefüggéseikből; 2. az ún. aktualizmust, amely csak a változó elemet tartja szem előtt. A ~ magánvaló fogalma (substantia) egyszerre foglalja magában az állandóságot és a változást: az anyag a változandóság, a forma a meghatározottság s így a maradandóság kifejezője. - A ~ elméletét a skolasztika egyre szélesebb körben alkalmazta a 13. sz-tól, miután megindult Arisztotelész gondolkodásának tanulmányozása. Legszívesebben Aquinói Szt Tamás élt vele, aki kitartott amellett, hogy a dolgoknak csak egyetlen formája lehet, míg a ferences Suárez a formák sokasága elvét vallotta. Anyag és forma kettőssége alapján közelítette meg a skolasztika az Oltáriszentség titkát (→átlényegülés). Az atomfiz. ismeretek alapján ma számos teol. arra hajlik, hogy a bor és főleg a kenyér esetén már csak áttételes értelemben beszélhetünk „formá”-ról (a kenyér pl. különféle anyagok, „magánvalók” együttese), az átváltozás inkább az ott szereplő anyagok összességére érvényes. - A vienne-i zsinat (Petrus Johannes Olivi tanításával szemben) kijelentette, hogy a szellemi lélek minden más közbeiktatása nélkül, közvetlenül a „test formá”-ja, ezzel azonban nem kívánta szorosabban véve „dogmatizálni” a ~t. - A teol. számos más ponton is alkalmazta a ~ sémáját, bár más-más mélységben: pl. a →hüposztatikus egység kérdésében; Isten bennünk lakásának magyarázatában (a lélek megszentelő „formája” a Szentlélek, a teremtetlen kegyelem vonalán, a teremtett kegyelem pedig járulékos termfölötti forma), az erények megközelítésében (mint formai tökéletesedést nyújtó tényezők), ill. Isten „színről színre” szemlélése kérdésében (amely mintegy „formai oka” a közvetlen Isten-ismeretnek s így az örök boldogságnak). - A skolasztika a ~ fogalomkészletét kiterjesztette az anyagi testek körén túlra is. Így Szt Tamás Istenről és az angyalokról is szívesen beszélt úgy, mint „tiszta formák”-ról, amiből az is következett, hogy pl. az angyalok mindegyike külön fajt (species) alkot, nála ui. a sokszorozódás kiindulópontja az anyagiság. Itt érdemes megjegyezni: a Tamás előtti skolasztika valamifajta „szellemi anyagot” föltételezett még az angyalok esetében is, mint lényeghordozót, amelyhez azonban nem járul tulajdonképpeni testiség. - Anyag és forma kettősségét analóg módon a szentségtan is alkalmazza a 13. sz-tól kezdve: mindegyik sztségnek megvan a maga „anyaga” (tényleges anyagi hordozó, mint víz, olaj, kenyér, bor v. mint átvitt értelemben vett anyag: ffi és nő, töredelem, kézföltétel) és formája (vö. „szerzési igék”). Cs.I.

LThK V:556.