Magyar Katolikus Lexikon > H > húsvéti nevetés


húsvéti nevetés (lat. risus paschalis): főleg szerzetestemplomok sajátos hagyománya a középkorban: a húsvéti ünnepekben a prédikáló pap az Úr föltámadásának örömére jámbor hallgatóságát igyekezett megnevettetni. A spanyoloknál külön személyek is mesterkedtek a húsvéti templomi sokadalom fölvidításában. - A vidámság fölkeltésének egyik gyakori módja volt a prédikációban az asszonyok szerepével tréfálkozni a föltámadás hírének terjesztése kapcsán (Jézus azért bízta asszonyokra, hogy minél gyorsabban elterjedjen). A →húsvéti locsolás szokásának is van olyan magyarázata, mely szerint az öröm és a vidámság túlcsordulásának jeleként került a húsvéti szokásokba. - A ~ szokását könnyebb érteni, ha meggondoljuk, hogy a kk. derekáig (a keresztes háborúk korának Szentföld-élményéig és a koldulórendek elterjedéséig) a kat. vallás egyik alapdogmájában, a megváltásban a triumfális mozzanat, a megváltott emberlét húsvéti öröme uralkodik: Isten Fia alászállt a poklokra, majd harmadnap föltámadott, és ezzel diadalmaskodott a halálon, a sátánon. Az archaikus kk. reprezentáns jelképe még nem a feszület, hanem az égi dicsőségben trónoló Krisztus király, a Sion hegyén álló apokaliptikus Bárány. A II. Vat. Zsin. lit. reformja a megváltott emberlét ünneplésében szintén ezt a mozzanatot hangsúlyozza. **

Bálint 1989:291.