Magyar Katolikus Lexikon > G > graduále


graduále, responsorium graduale (a lat. gradus, 'lépcső' szóból: 'lépcsőresponzórium'): 1. olvasmányközi ének a szentmisében, →responzórium. Nevét onnan kapta, hogy az ambó lépcsőjéről (gradus) adta elő az előénekes (nem a legfelső szintről; az az evangélium számára volt fenntartva). Az olvasmányt kísérő zsoltározásra már a 2. sz. végén Tertullianusnál találunk adatot, az →Apostoli Konstitúciók 380 k-ja már kialakult rendszerre mutat: „Minden olvasmány után valaki énekelje Dávid himnuszait, a nép pedig csatlakozzék hozzá és énekelje a versek utolsó szavait”. A 4. sz-tól a ~ a nagy ünneplő sokaság refrénje, melyet a pp-ök magyaráztak és értelmeztek. Szt Atanáz írja Alexandriában: „A trónon ülve megparancsoltam a diákonusnak, hogy a zsoltárt énekelje, és a népnek, hogy feleljen.” Chrysostomus Bizáncban húsvétvasárnap magyarázta a nép által énekelt zsoltárverset: „Ez az a nap, melyet az Úr rendelt.” Ny-on Ágoston idézi a legtöbb ilyen verset, utalva az éppen elhangzott előadásra: „Először is kezdjük beszédünket avval, amit a felolvasónak válaszolva énekeltünk”. - A ~ szövege kezdetben egy teljes zsolt., a 8. sz: 1 zsoltárvers és responzuma. A vers szóló, a responzum közösségi ének. E válaszok nyilván egyszerűbb, könnyen énekelhető dallamok voltak; az 5. sz: a schola képességeihez mérten gazdagíthatta a refréneket melizmákkal. A ~ szövege túlnyomó részben a Zsolt-ból való, a megelőző olvasmány hangulatát, tartalmát igyekszik követni (dicséret, hála, csodálat, bizalom stb.). A dallamok ált. nagy terjedelműek: az első szakasz alacsony, plagális fekvésből indul, és a verzusra hagyja a szólista magasfekvésű dallamát. Dallamépítkezés szempontjából a ~ tipikus formulákkal él, vándormelizmákat használ, eljárása tehát hasonlít az →officium-responzóriumokéhoz, de melizmatikában gazdagabb annál. Egy csoportja viszont úgyszólván változás nélkül vesz át egy teljes dallamot (Justus ut palma-típus). - A ~ mai előadása elvesztette a responzoriális jelleget: az előtag nem refrén, mert a szólista intonációja után rögtön a kar énekli tovább, a verzus szólóénekének végébe ugyancsak a kórus kap bele, befejezve azt, minden további ismétlés nélkül. - A II. vat. zsinatig a ~t a szentlecke után énekelték, a verzust szólisták (kántorok), és a responsum zárhatta. A →liturgikus reform után a ~ az olvasmány után énekelt →válaszos zsoltár. - 2. liturgikus énekeskönyv. A római →cantatorium megfelelője a 9. sz: a frank kirságban, melyből a kántor az ambó lépcsőjén a mise szólótételeit énekelte. A többi miseénekeket az →antifonálé tartalmazta. A 12. sz-tól a Ny-i egyházban a pap énekeit kivéve a mise összes énekeit tartalmazó énekeskv. Miután 1577-78: a ~ Palestrina- és Zoilo-féle átdolgozását nem engedték kiadni, 1614-15: magánkiadásként jelent meg az →Editio Medicaea. Szt X. Pius reformja után 1908: jelent meg a ~ Romanum. A liturgikus reform után 1968: a ~ simplex a kisebb szkóláknak és a népnek szól. 1972: az Ordo cantus missae a ~ repertoárját 20 dallammal egészítette ki. 1974: a ~ Romanumot a solesmes-i bencések az Ordo cantus missae alapján revideálva adták ki. →Liber Usualis **

LThK IV:1158. - Rajeczky 1981:18, 110. - Brockhaus II:61.