erkölcsi autonómia: erkölcsi tévtanítás a →szabadság és az →erkölcsi törvény helytelen kapcsolatáról. Az →üdvrendtől elválasztva beszél →erkölcsi rendről, ami szerint az ember világa, evilági élete, melyet az ember teljes →szabadsággal rendez be, saját döntése szerint véve figyelembe azokat az intelmeket, melyek az →erkölcsi törvényben hangzanak feléje, ezáltal az ember határozza meg, mi az →erkölcsi jó és mi az →erkölcsi rossz.- Az egyh. tanítása szerint a jó és a rossz megítélésének hatalma egyedül Istené. Az ember szabad, mert föl tudja fogni és el tudja fogadni Isten parancsait. Szabadsága nagy, mert "a kert minden fájáról ehet" (Ter 2,16-17), ám nem korlátlan: "a jó és a rossz tudásának fája" Istené. Az ember szabadsága akkor lesz tökéletes, amikor elfogadja az erkölcsi törvényt, melyet Isten ad neki. Isten, aki egyedül jó, tudja, mi jó az embernek, és szeretetének erejével adja neki a törvényeit. Isten törvénye tehát nem nyomja el, s még kevésbé veszi el az emberi szabadságot, hanem oltalmazza és beteljesíti. - Ezzel ellentétben a 20. sz. néhány kultúrirányzatából olyan etikai tanok születtek, melyek szerint elemi összeütközés van a szabadság és a →törvény között. Az ~ hívei az egyes embereket v. bizonyos csoportokat fölruházzák a jó és a rossz meghatározásának képességével (→értelem autonómiája). Szerintük az emberi szabadság "teremti az értékeket" és elsőbbsége van az →igazsággal szemben, annyira, hogy maga az igazság is a szabadság terméke. Ez az ~ gyakorlatilag az ember abszolút szuverenitását jelentené. - A kat. Egyh. →erkölcstanára is hatottak e modern törekvések, melyeknek pozitív vonásai is vannak, ám ezek nagyrészt a kat. gondolkodás jó hagyományának is részei. A II. Vat. Zsin. hatására a modern kultúrával való dialógust akarták elősegíteni azáltal, hogy kiemelték azoknak az erkölcsi normáknak racionális, azaz egyetemesen érthető és közölhető jellegét, melyeket a természetes erkölcsi törvény foglal magába. Emellett hangsúlyozták a természetes erkölcsi törvényből következő etikai követelmények belső jellegét, ti., hogy csak azáltal kötelezik az akaratot, hogy előzőleg az emberi értelem és konkrétan a személyes lelkiismeret elismerte azokat. Jóllehet nem akarták szembeállítani az emberi szabadságot az isteni törv-nyel, sem az erkölcsi törv. végső, vallásos megalapozását nem tették kérdésessé, mégis kiváltották az értelem és a hit szerepének átgondolását azoknak az erkölcsi törvényeknek fölfedezésében, melyek az "evilági" erkölcsre, azaz az emberre önmagára, a többiekre v. a természet dogaira vonatkoznak. - Mások tovább menve elfeledkeztek az emberi értelemnek az isteni Bölcsességtől való függéséről, arról, hogy az elesett emberi természetnek a jelen állapotban még a természetes erkölcsi igazság megismeréséhez is szüksége van az isteni kinyilatkoztatásra van. Megfogalmazták az értelem teljes szuverenitásának elméletét az evilági életet rendező erkölcsi normák ter-ére. Ezek a normák egyfajta csupán "emberi" erkölcsöt alkotnának, azaz egy olyan törv-t fejeznének ki, melyet az ember autonóm módon adna önmagának, és forrása kizárólag az emberi értelem lenne. E törv-nek Isten nem lehetne Szerzője, csak abban az értelemben, hogy az emberi értelem a maga törvényhozó autonómiáját egy őseredeti és teljesen átfogó isteni parancs erejében gyakorolja. - Ezek a gondolkodási irányzatok a Szentírással és az Egyház állandó tanításával ellentétben tagadják, hogy Isten a szerzője a természetes erkölcsi törvénynek, s hogy az ember, amikor értelmét használja, részesedik örök törvényben, de nem alkotója annak. **

VS 35.