Magyar Katolikus Lexikon > E > egyházkép


egyházkép: az →Egyházról alkotott gondolatok, nézetek, vélemények, valamint az Egyház misztériumának körülírására használt jelek és képek összessége. - Ma az Egyh-nak sajátosan kétértelmű helyzete van. Egyrészt egyre jobban erősödik az az újkori irányzat, mely az Egyh-nak a hit személyes magánüggyé válásának folyamatában csak külsőleges szervező szerepet tulajdonít, s az Egyh-at a konkrét élettől egyre jobban elszakadó mammut intézménynek tartja, ami a hagyomány és a vallás nyilvános képviselője, személytelen-névtelen plébániaüzem, stb. Másrészt az Egyh. a 20. sz: megújult: részben a sz. első felének biblikus és lit. mozgalmai (R. →Guardini), részben a II. Vat. Zsin. által. - 1. A Szentírás ~ei: akol, nyáj (Jn 10,10), szántóföld (1Kor 3,9), szőlő (Jn 15,1-5), építmény, tp. (1Pt 2,5), mely végső, megdicsőült alakját a mennyben éri el (Jel 21,2), Krisztus jegyese (Ef 5,26) és Teste (Róm 6,4-5; 1Kor 12,13). - 2. Az egyházatyák az Egyh. misztériumának körülírására a Szentírás term-ből, mitológiából, s a mindennapi tapasztalatból vett képeinek sokaságát használják föl. A zsidóker. irod. sajátossága, hogy közp. témája mindig a közösség. Az Egyh. idős, a világot megelőzően létező úrnő, akiért a világ teremtetett (Hermasz: Pásztor); torony, melyet az angyalok az idők végezetéig építenek; az Ige menyasszonya (Sponsa Verbi); Isten népeit összegyűjtő város (civitas Dei); mennyei Jeruzsálem; szelíd galamb; Krisztus napjától megvilágított, benne ragyogó és elfogyó hold; hajó, melynek kormányosa Krisztus, árboca a kereszt, az evezőknél az evangélisták; az üdvösség bárkája (előképe Noé bárkája; egyedül menthet ki a bűn vízözönéből); háló (vö. Lk 5,1); templom (előképe a szöv. sátora és a jeruzsálemi tp.); hintó (vö. Én 6,12), melyben Krisztus ül Menyasszonyával, az ~zal; Isten ültetvénye (phüteia tu patrosz); az Úr 12 apostolának ültetvénye. Az ültetvény helye a →Paradicsom, minden egyes palánta egy-egy megkeresztelt ember, a palánták a neofiták. A zsidóságból megtért Egyh. képe Betlehem, ill. Ráchel, a pogányságból megtért Egyh-é Jeruzsálem, ill. Lea. - 3. Az Egyh. Krisztus teste: a fő Krisztus, a tagok a Szentlélek által a keresztségben nyernek beoltást az ő testébe, s ekkor részesülnek halálának és föltámadásának misztériumában. A hit személyes és a Krisztus testének közösségében való megélése a Szentírás egyházfogalma szerint nem ellentétes, hanem kölcsönösen kiegészítő és megindokoló elemei a ker. létnek. A személyes hit és a hívő közösség integrációjáról a ker. hit történelme folyamán sokféle modell alakult ki: Az Egyh. szűz, jegyes, anya. Az Egyh. e személy-természete Jézus Krisztushoz és az egyes hívőkhöz fűződő kapcsolatából következik. A nőiességnek ezekben az ősi jelképeiben rajzolja meg az Egyh. lelki hagyománya (vö. Én, ósz-i nőalakok, Jn 1,12; 1Kor 6,12-20; Gal 4,21-31; Ef 5,21-32; Jel 12,1-6) mindmáig az Egyh. misztériumát, ami az önmagát ajándékozó Szentháromságban való részesedés (különösen H. de Lubac, H. Rahner, H. U. v. Balthasar, G. v. le Fort írásaiban). Mint szűz fenntartás nélküli, hívő készséggel áll Isten előtt, a Szentlélek erejéből foganja Isten Fiát s Benne az életre hívott fivéreket és testvéreket; mint anya szüli a Fiút, vagyis mindig újból megmutatja a világnak Isten megtestesült szeretetét, s mint második Éva, minden élő anyja a hívőknek (különösen a keresztségben) az új életét ajándékozza; mint jegyes Krisztusé marad, aki Teremtője, ura, s egyszersmind áldott méhének gyümölcse, a Fia. Övé marad elválaszthatatlan szeretetben, az "egy test" és az "egy Lélek" egységében (Ef 5,31; 1Kor 6,17). Szt Ambrustól kezdve tisztelik Máriát, mint a szűzi-anyai-jegyesi Egyh. konkrét, személyes előképét. A kiegyensúlyozott, a sztatyák által tanított Mária-tiszteletben nem az Egyh. fölé állítják Máriát, hanem egy átfogó ~ben mint az "Egyh. üdvösséges magvát" látják (H. U. v. Balthasar). - E szemlélet (mely az Egyh-at személyként szembesíti Krisztussal) a vele való egységben is megőrzi személyes önállóságát és különbözőségét: semmiféle módon nem azonos Krisztussal. Ellenkezőleg: az utcalány hűtlenségéig züllhet (hasonlóan Izr. Jahve iránti hűtlenségéhez: vö. Oz 2,4-3,5; 9,1). Minden bűn, minden árulás ellenére is megmarad szűzi jegyesnek, mert Krisztus fogyhatatlan szeretettel szereti s megszenteli (Ef 5,25). Izr-lel ellentétben az emberi bűn a jelentéktelenségig elhomályosíthatja az Egyh. misztériumát, de soha többé nem tudja megszüntetni; Isten népe a Krisztusban elfogadott, végleges isteni szeretetben többé már nem lehet "nem néppé" (Oz 1,9). - 4. Az Egyh. az új nép, de nem test szerint, hanem lélekben.

A II. Vat. Zsin. azáltal, hogy misztériumnak mutatta be az Egyh-at (vö. LG 1), szemünk elé állította egyedülálló természetét. Pünkösd óta (vö. LG 4) a világban él egy új nép, melyet a Szentlélek éltet és Krisztusban azért gyűlik össze, hogy hazatérjen az Atyához (vö. Ef 2,18). E nép tagjai az összes nemzetek közül kapják meghívásukat, és olyan szoros egységet alkotnak (vö. LG 9), hogy egyszerű szociológiai formulákkal nem lehet magyarázni: jelen van benne az az újdonság, amely fölülmúlja a természetes emberi rendet. Az Egyh. különböző tagjai közötti kölcsönös kapcsolatokat helyesen csak ebben a transzcendens szemléletben értelmezhetjük. Isten népének élete és ereje a Szentlélek jelenléte: Ő a közösség összetartója, küldetésének lendülete, a különböző adományok forrása, csodálatos egységének köteléke, alkotó erejének fénye és szépsége és szeretetének lángja (vö. LG 4, 7, 8, 9, 12, 18, 21). A legutóbbi éveknek a Szentlélek jelenlétéből fakadó lelki és lpászt. újjáéledése (melyet egyáltalán nem homályosítanak el az itt-ott tapasztalható fogyatékosságok) nyilvánvalóvá teszi korunk különleges kiváltságát (vö. EN 75) - A Szentlélek elevenítő jelenléte (vö. LG 7) hozza létre Krisztusban a szerves összetartozást: Ő "teszi eggyé az egyházat a közösségben és a szolgálatban, ellátja különböző hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal, kormányozza és gyümölcseivel ékesíti" (LG 4, vö. Ef 4,11-12; 1Kor 12,4; Gal 5,22). Az egyes tagok ajándékai (hivatalok, feladatok, szolg-ok) kölcsönösen kiegészítik egymást az egy-test egyetlen közösségére és küldetésére (vö. LG 7; AA 3). Ha tehát valaki az Egyh-ban pásztor, laikus v. szerz., ez nem jelent különbséget a tagok közös méltóságában (vö. LG 32), hanem inkább egy élő szervezet tagjainak kapcsolatát és működését fejezi ki. - Isten népe újdonságának kettős természete (ti. hogy látható közösség és láthatatlan benne az isteni jelenlét) Krisztus isteni és emberi természetének misztériumával hozható párhuzamba. "Miként az Isteni Igének a fölvett és vele elválaszthatatlanul egyesült emberi természet az üdvösség élő szerveként szolgált, ugyanúgy Krisztus Lelkének, aki az egyházat élteti, a Test fölépítésére szolgál az egyház társadalmi szervezete" (LG 8; vö. Ef 4,16). E két elem benső összetartozása hozza létre az Egyh. szentségi természetét, melyet a pusztán szociológiai szemlélettel lehetetlen megközelíteni. A társad. fejlődés és kulturális változások (jóllehet az Egyh-tól joggal igénylik, hogy az emberi szempontokra jobban figyeljen oda) nem szorítják háttérbe azt a sajátos természetét, hogy az üdvösség egyetemes szentsége; sőt mindaz, amit a jelen változások közül támogatnia kell, hozzá járul ahhoz, hogy ez a sajátos természet még jobban kifejeződjék. Az Egyh. minden tagja - lpászt-ok, laikusok és szerz-ek - a maga módján részesedik az Egyh. szentségi természetében; és mindegyiküknek sajátos feladataik szerint jelül és eszközül kell szolgálniuk mind az Istennel való egység, mind a világ üdvössége számára. Ugyanis valamennyiüknek kettős meghívása van: a) az életszentségre: "Az egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár annak irányítása alatt áll, az életszentségre van hivatva" (LG 39); b) az apostolkodásra: az egész Egyh-at "közös munkára készteti a Szentlélek, hogy Isten terve megvalósuljon" (LG 17; vö. AA 2; AG 1-5). - Isten népének sajátos közössége. Az Egyh. különböző tagjai közötti szerves közösség annyira a Szentlélek gyümölcse, hogy föltételezi Jézus Krisztus tört. művét és az Ő Húsvétját. A Szentlélek ugyanis az Úr Lelke: Jézus Krisztus, "akit az Atya jobbja fölmagasztalt" (ApCsel 2,33), "a megígért Lelket az Atyától kiárasztotta a tanítványokra" (vö. LG 5). Ha a Lélek a Test lelke, akkor Krisztus valóban a Fő (vö. LG 7); tehát kettőjükből származik a tagok szerves összetartozása (vö. 1Kor 12,13; Kol 2,19). Tagjaiban nem lehet igazi tanulékonyság a Szentlélek felé, ha nem hűségesek az Úrhoz, aki Őt küldi; ugyanis Krisztus "tartja és fogja össze az egész Testet inakkal és izmokkal, s Isten szerint való növekedéséről is Ő gondoskodik" (Kol 2,19). **

Mutuae Relationes - Schütz 1993.