Magyar Katolikus Lexikon > E > Egyház tévedhetetlensége


Egyház tévedhetetlensége: az egész Egyház különleges karizma alapján a kinyilatkoztatott igazságokat a hitében és a tanításában romlás és hamisítás nélkül megőrzi. - Krisztus életében, halálában és föltámadásában Isten megadta a teljes és végleges kinyilatkoztatást, s az emberiség üdve ezen fordul. Ezért annak eredeti épségében és igazságában meg kell maradnia az idők végéig. Krisztus saját küldetését adta tovább az ap-oknak (Mk 3,13; Jn 17,18), azonosította magát tanítói tekintélyükkel (Lk 10,16), és megígérte, hogy velük marad a világ végéig (Mt 28,20). Búcsúbeszédében megígérte Egyh-ának a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki szintén mindvégig az Egyh-zal marad. Ő ad erőt a tanúskodásra (ApCsel 1,8). Az ígéret pünkösdkor teljesedett, s az ap. Egyh. a Szentlélek erejében kezdte meg életét. Az ap-ok teljes hitet követeltek a megtértektől, abban a meggyőződésben, hogy Isten szavát adják tovább. Ezért elutasítottak minden megmásítást (2Kor 4,5; 1Tesz 2,13; Gal 1,6), s az Egyh-at úgy tekintették, mint az igazság oszlopát (1Tim 3,15). A keresztségi hitvallásban, a lit-ban és a tanításban a későbbi korok az ap. Egyh. hitét vették át, mert azt tartották mértéknek. Az a meggyőződés is megvolt, hogy az Egyh. az ap. utódlással együtt a teljes kinyilatkoztatást és a sértetlen hitet őrzi. Az eretnekekkel folytatott vitákban az atyák és a zsin-ok az igazi hagyományra támaszkodnak, mert tudják, hogy az egyetemes Egyh. hitében nem tévedhet, s az egyetemes zsin-ok is úgy hozzák döntéseiket, hogy azok valóban a kinyilatkoztatott igazságot fejezik ki. A kk. végén és az újkor elején Wyclif, Husz és a reformátorok a látható Egyh-ról inkább a szellemi, kegyelmi és láthatatlan Egyh-ra fordították a figyelmet, ezért a kat. teol-ban a tévedhetetlenségnek inkább a fölismerhető jogi kifejezési formái léptek előtérbe, nem maga a karizma. Ebbe az irányba hatott a gallikanizmus, a janzenizmus és a febronianizmus is. Az I. Vat. Zsin. az Egyh-ra vonatkozó tételek közül csak a pápa primátusát és tévedhetetlenségét tárgyalta le, s ezáltal a p. tévedhetetlenség olyan lélektani túlsúlyt kapott, amelyre a zsin. maga nem törekedett. A határozat nem szakította ki a p-t a közösségből, hanem inkább azt jelentette ki, hogy Krisztus akaratából az ex cathedra nyilatkozó p. (vagyis amikor mint az Egyh. feje az egész Egyh-ra vonatkozó hit és erkölcstani tételt kötelezőleg kimond) ugyanazzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, mint amelyet Krisztus az Egyh-nak adott (D 1839). Ezért az ilyen döntések önmagukban visszavonhatatlanok, nem pedig azért, mert az egyetemes Egyh. elfogadta őket. A definíciót akkor értjük helyesen, ha a p-t nem állítjuk szembe az Egyh-zal, és nem két tévedhetetlenségről beszélünk. A p. csak akkor tévedhetetlen, ha mint az Egyh. feje teljes hatalommal nyilatkozik, vagyis amikor valóban az egyetemes Egyh-at képviseli, ill. személyesíti meg. A zsin. ezzel a fogalmazással a gallikanista és konciliarista irányzatoknak akart gátat vetni, mert valójában ezek állították szembe a p-t az Egyh-zal. Gyakorlatilag csak olyan tételek kerülnek ex cathedra megfogalmazásra, amelyeket már az egész Egyh. a hitében hordoz, s ezzel indokolja kinyilatkoztatott voltukat. A p. tévedhetetlensége feltételezi az egyetemes Egyh. hitbeli tévedhetetlenségét, valamint a ppi kollégium tanítói tévedhetetlenségét. A p. mindkettőbe beletartozik és mindkettőt képviseli. A II. Vat. Zsin. az Egyh-ról szóló határozatban igyekezett megszüntetni a félreértések lehetőségét. Visszatért az ap., ill. ppi kollegialitás fogalmához, és a tanítóhiv-t ennek alapján értelmezte. A p. mint a koll. feje egyúttal az Egyh-nak is feje, tehát amikor ex cathedra nyilatkozik, akkor az egész ppi testület fejeként és azzal egyetértésben szól. A félreértéseket még jobban el lehet kerülni a tévedhetetlenség kegyelmi term-ének megvilágításával. Olyan karizmáról van szó, amely biztosítja a megadott és lezárt kinyilatkoztatásnak tévedéstől mentes megőrzését, hirdetését, kifejtését. A Szentlélek hatását sem szabad úgy értelmezni, mint csodálatos megvilágítást v. beavatkozást, bár esetenként ez is lehetséges. Inkább különleges isteni gondviselésre kell gondolni, amely a hit megvallásának és hirdetésének tényezőit irányítja és óvja, hogy a tévedés elkerülésével megmaradjanak a Krisztustól rendelt keretek között. Ez a karizma az egész Egyh-ra kiterjed, mind a tanításra, mind a hit befogadására. Erőltetett volna az a megkülönböztetés is, hogy a Szentlélek a tanító Egyh-at a tanításban, a hívő Egyh-at pedig a hitben vezeti az igazság útján. Hiszen a tanítóhiv. tagjai is először hisznek az Isten szavában, s mint hívők kapják a fölhatalmazást a tanításra. A világi hívők egymás számára egyúttal az aktív karizmának is hordozói lehetnek. A Szentlélek segíti az Egyh-ban a hit érzékét és a hitből fakadó életet. Amikor aztán kifejezetten arról a jogi kérdésről van szó, hogy az igazságot mikor tekinthetjük teljes bizonyossággal hitigazságnak, amit kötelesek vagyunk elfogadni, akkor tisztázni kell a tévedhetetlenség ismertetőjegyeit és megnyilvánulási formáját. A döntő kritérium itt az egész Egyh. megegyezése a hitben és a tanításban (in credendo et docendo). Ki kell mutatni, hogy az Egyh. mindig és mindenütt megszakítás nélkül hitte. Gyakorlatilag azt kell vizsgálni, hogy benne volt-e az Egyh. istentiszt-ében, igehirdetésében és hitéletében.

Végső fokon a tanítóhiv. dönti el tekintélyi módon, hogy az ilyen tételek valóban a kinyilatkoztatásból erednek-e. Ilyen tévedhetetlen döntést kinyilváníthat az egész ppi testület állásfoglalása v. a p. ex cathedra nyilatkozata. Ezek nincsenek határozott formához kötve. Lehetnek pozitív v. negatív kijelentések, de mindig világosan érzékeltetni kell, hogy a legfőbb tanítóhiv. az egész Egyh-ra kötelező hit- és erkölcstani döntést hoz. A legünnepélyesebbek azok a definíciók, amelyeket az egyetemes zsin-on a pp-ök testülete a p-val együtt alkot. Ehhez hasonló az ex cathedra nyilatkozat, hiszen ott is előzetesen mindig figyelembe veszik a pp-ök állásfoglalását. A p. enciklikák hozzátartoznak a főpásztori hiv. gyakorlásához, de inkább irányító tanítást tartalmaznak, nem végérvényes döntést. - A tévedhetetlenség karizmája kiterjed mindarra és csak arra, ami a kinyilatkoztatás megőrzéséhez, hirdetéséhez és kifejtéséhez tartozik. A teol. az elsődleges tárgyak közé sorolja a közvetlenül kinyilatkoztatott hit- és erkölcstani igazságokat, a másodlagosakhoz pedig azokat, amelyek ezekkel tört-ileg, logikailag v. a gyakorlati ker. élet szempontjából olyan szorosan kapcsolatosak, hogy nélkülük a hit letéteménye veszélybe kerülne. Ezek az ún. katolikus tanítás v. →egyházi hit tételei, a hit fil. előföltételei, dogmatikus tények, egyetemes törv-ek dogmatikai helyessége, sztté avatás stb. Külön megjegyezzük, hogy a tanítóhiv. tévedhetetlenségének egyes esetekben való megállapítása is magának a tanítóhiv-nak az illetékessége alá tartozik, nem pedig az egyének ítélete alá. A tévedhetetlenség ellen föl szoktak hozni olyan tört. eseményeket, mint Liberius, Vigilius és Honorius p. esete v. a konstanzi zsin. határozatai. De ezek az ellenvetések v. nem fedik a tört. igazságot, v. csupán a tévedhetetlenség kiszélesített értelmezése ellen szólhatnak. Továbbá a tévedhetetlenség karizmája nem jelenti azt sem, hogy egy-egy dogma meghatározásával az Egyh. adott esetben a legmegfelelőbb szavakat v. fogalmakat alkalmazta, hanem csak azt, hogy abban a tört. helyzetben a meghatározás valóban tükrözte és elhatárolta a tévedéstől a kinyilatkoztatott valóságot. A dogmák értelmezése és kifejezésmódja egyre szélesebb lehet, azzal párhuzamosan, ahogy az Egyh. egyre jobban fölismeri a kinyilatkoztatott igazságok összefüggését és az élettel való kapcsolatát. G.F.

Auer, J.-Ratzinger, J: Kleine kath. Dogmatik. 1983. VIII:244.