Magyar Katolikus Lexikon > D > dublírozás


dublírozás (fr., a 'megkettőz' szóból): vászonra festett képek →konzerválási eljárása. - Célja a szakadozott, hiányos, hullámosodott vászon kisimítása és megerősítése, egyben a lepergő, föllazult festékréteg (→fölhólyagzás) rögzítése a vászonhoz. Lényege, hogy az elöregedett, meggyengült →festőalap hátoldalára új vásznat ragasztanak; a kettő közé többnyire papírt is tesznek. - A ~ a →restaurálás legrégebbi eljárásainak egyike. A ~i módszereket ragasztóanyaguk szerint csoportosítják. A 17-18. sz: alakult ki a rozsliszt-csirizes (kleiszteres) ~, a 19. sz-tól terjedt el a viasz-gyanta (pl. méhviasz-fenyőgyanta) keverékkel való ~. Az 1930-as évektől műgyantákat (pl. BEVA 371) is alkalmaznak e célra. A legmegfelelőbb eljárás kiválasztásánál figyelembe kell venni a festmény tulajdonságait és tárolási körülményeit. A 20. sz. óta a hagyományos lenvászon helyett üvegszövetet is használnak ~hoz. Ennek előnye, hogy nem változtatja méretét és viaszgyantával átitatva átlátszó lesz, így a kép hátoldalán lévő esetleges föliratok ~ után is láthatók maradnak. A ~ különleges - egyre ritkábban használt - eljárása az ún. →marouflage. Erősen roncsolt, szakadt képeknél alkalmazzák: a festményt a vászonnal együtt merev hordozóra (pl. fatáblára, farostlemezre) ragasztják. Nagy hátránya, hogy ezáltal a vászonkép fölületi jellege, pl. repedéshálója (→craquelure) teljesen megváltozik. - A ~hoz használt hagyományos eszközök: prés, vasaló, feszítőkeret. A 20. sz: elterjedtek a különböző vákuumasztalok is, amelyek segítségével a festményt megfelelő nyomás alatt tartva kívánt hőmérsékletre lehet fölmelegíteni, lehűteni és szárítani. G.K.

Velledits 1981. - Nicolaus 1986.