Magyar Katolikus Lexikon > D > dogmafejlődés


dogmafejlődés: az Egyház életének az a jelensége, hogy a →tanítóhivatal Istentől kinyilatkoztatott →dogmaként hirdet ki olyan tételeket, amelyeket korábban nem tekintettek hittételnek; olyanokat, amelyek igazi értelme csak a tévtanokkal vitázva tisztázódott; sőt olyanokat is, amelyek úgy be vannak ágyazva a kinyilatkoztatott tanítás összefüggésébe, hogy csak jóval az apostoli kor után váltak a hit kifejezett részévé. - Mindez az jelenti, hogy nemcsak a teol-nak van tört-e, hanem a kinyilatkoztatott tanításnak és a befogadásnak is. Ez a Krisztus utáni fejlődés azonban különbözik a Krisztus előtti kinyilatkoztatás fejlődésétől. Az Egyh-ban ui. később csak az válik kifejezetté, ami már burkoltan benne volt a krisztusi kinyilatkoztatásban. Egyetemesen elfogadott igazság, hogy az üdvösséghez szükséges nyilvános kinyilatkoztatás az ap-ok halálával lezárult (D 783, 1800, 1836). Az Egyh. csak a kapott hitletéteményt őrzi, hirdeti és védelmezi, ezért a később megfogalmazott tételeknek kapcsolatban kell lenniük az ap. tanítás egészével. Ezért az Egyh. elutasította a →gnózis és a →fraticellik törekvését, akik új kinyilatkoztatásról beszéltek, de éppúgy elítélte a →modernizmust is, amely a kinyilatkoztatott igazságoknak és a dogmáknak új értelmet akart adni (D 2020, 2313). Ebből következik, hogy az Egyh. által újonnan megfogalmazott dogmának valahol benne kell lennie a kinyilatkoztatásban. - A teol. kérdés az, hogy milyen formában van benne és milyen módon válik fölismerhetővé a későbbi korban, milyen motívumok elégségesek ahhoz, hogy az Egyh. tévedhetetlenül deklarálja, mint kinyilatkoztatott igazságot. A probléma már fölvetődött Lerini Szt Vincénél (†450) és a trienti zsin. utáni teol-ban, de igazi tud. vizsgálata csak a 19. sz: bontakozott ki, elsősorban Mária szeplőtelen fogantatásának és a pápai tévedhetetlenség dogmájának a kihirdetésével kapcsolatban. A prot. egyh-ak nem ismerik el a kötelező dogmák kihirdetésének lehetőségét, mert magát a tanítóhiv-t sem ismerik el. Ezért náluk legföljebb teol. fejlődésről lehet beszélni, nem ~ről. „Az Egyház tanítóhivatala nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, és csupán azt tanítja, ami isteni parancsra és a Szentlélek segítségével áthagyományozódott” (Dei Verbum 10). Korunkig a ~ kérdését úgy fogalmazták meg, hogy egy új tételt csak akkor lehet Istentől kinyilatkoztatottnak mondani, ha az a formálisan kinyilatkoztatott igazságból logikai szillogizmussal levezethető, s az ilyen tételt →egyházi hittel kell elfogadni (Suarez, Molina). A levezetés azonban az Egyh. életében hosszú időt vehet igénybe. mások, mint Marin-Sola, úgy gondolták, hogy amit Isten burkoltan kinyilatkoztatott és a tévedhetetlen Egyh. kibontakoztat, azt →isteni hittel kell hinni. Ezek a vélemények azonban nem épültek rá igazán az Egyh-ban meglevő dogmatört. jelenségre, ahol a formális logika mellett még más tényezők is éreztetik hatásukat. Ma az emberi ismeret és kifejezésmód mélyebb ismerete következtében látjuk, hogy egy tétel benne lehet az ált. ismeretben úgy, hogy nem jelentkezik külön fogalomban; benne lehet a kinyilatkoztatás egészében, a hitigazságok kölcsönös összefüggésében; egy elvont igazság benne lehet az üdvösség Krisztusban megnyilvánult tervében v. a liturgiában megélt és kifejezett hitben. Hozzá kell még vennünk, hogy a tételesen kinyilatkoztatott tények és igazságok megértése is igazi történésben megy végbe. Az ap-ok is fokozatosan értették meg és fogalmazták meg a megváltás misztériumát. Csak akkor beszélhetünk igazi ~ről, ha az új tétel tartalmilag összefügg az Egyh. kezdeti hitfölfogásának egészével, s így a régi világos tételek alapozzák meg és serkentik további bontakozását. Az egyh. tanítóhiv. biztosítja a régi és az új tételek objektív összefüggését az egyes hívők előtt. De ezt az összefüggést még más egyhtani tényezők szerint is ki kell mutatni. A teol-nak éppen azt kell megvilágítania, hogy nem új kinyilatkoztatásról van szó, vagyis itt hivatkozni kell mindazokra a tényezőkre, amelyek ált. a dogmáknál számításba jönnek: a Szentlélek hatására, a hit fényére, a hit érzékére, a tanítóhiv. szerepére, a hitrendszer összefüggésére és a hagyományra, amely nem más, mint az Egyh. életének folyamatossága. De mert az Egyh. élete be van ágyazva az emberiség tört-ébe, azért bármilyen esemény lökést adhat ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás igazságai között új összefüggést keressünk. Pl. az utolsó sz. társad. ellentmondásai fejlesztették az Egyh. szoc. tanítását, a tört-kritika módosította a Biblia és a szthagyomány ismeretét, s a modern tud. világkép is hozzájárult a kinyilatkoztatás szellemibb megértéséhez. Bár a tört. események kiindulópontul szolgálhatnak, azok mégsem meghatározó tényezők, inkább kihívásnak tekinthetők. - A ~ igazi tényezői. 1. A Szentlélek közreműködése. Ő mint az Igazság Lelke van jelen az Egyh-ban, és belülről, termfölötti módon élteti azt. De termfölötti jelenléte miatt semmiféle emberi képességet nem szorít ki a helyéről. Benne van a tanítóhiv. intézkedéseiben és benne van a hívő Egyh. engedelmes elfogadásában. Működése nem csupán negatív, vagyis nemcsak a tévedéstől óvja az Egyh-at, hanem úgy hatja át, vezeti és emeli föl a benne levő emberi tényezőket, hogy az Egyh. megőrizze és továbbfejlessze a kinyilatkoztatott igazságot. Nem csoda módjára teszi, nem is látható, hanem a hit érzékének és összhangjának a kialakulásával. -

2. A hívők vallási reflexiója. Erről a II. Vat. Zsin. ezt mondja: „Az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az Egyházban, egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és szavak értelmi megragadása, akár a hívők elmélkedése és tanulmányozása folytán... akár a lelki dolgok bensőséges és élményszerű megértése folytán” (Dei Verbum 8). Az Egyh-ban ennek a reflexiónak nagy szerepe van, mert itt tudatosul a kapcsolat a jelenlegi tanítás és a kinyilatkoztatás között. A hit érzéke is itt fejlődik ki és mélyül el. A hitérzék a belső kegyelem irányítása alatt áll, s minél jobban összekapcsolódnak a hívők létükben Istennel, s minél inkább töltekeznek Szentlélekkel, annál inkább képesek arra, hogy Isten benső életét kifelé való kitárulását is megértsék. - 3. Az egyházi tanítóhivatal és a teológia. A kettőt nem szabad egymástól elválasztani, már azért sem, mert a tanítóhiv. tagjai nagyrészt egyúttal teol-ok is. A teol. nemcsak a Szentírás tanítását v. a tanítói tekintély döntését elemzi, hanem előzetesen már összegyűjti a kor szellemi életében található kérdéseket és követelményeket, v. akár a hívők körében jelentkező karizmatikus indíttatásokat. Amikor ezekre választ keres a kinyilatkoztatásban, elmélyíti a megértést és elősegíti a tanítóhiv. állásfoglalását. Így a ~ nem külön fejezet az Egyh. életében, hanem szervesen benne van mint életnyilvánulás. A tanítóhiv. már csak olyan tételt mond ki dogmaként, amely egészen átment az Egyh. hitbeli tudatába. Éppen a tévedhetetlen Egyh. egyetemes hite adja meg a fölhatalmazást és a biztosítékot arra, hogy a tételt dogmaként ki lehet hirdetni, mint pl. 1950: Mária mennybevételének dogmájánál látható volt. G.F.

MS I:740. - Schriften IV:11.