Magyar Katolikus Lexikon > C > csodálkozás


csodálkozás: a világot csodának látni. Ilyenkor a bennünket körülvevő valóság elveszíti elsődleges magátólérthetőségét és ajándék jellege nyilvánul meg. - Csak a csodálkozó emberben vetődhet föl az istenkeresés gondolata a fájdalom és a boldogság határélményében. Hozzá kapcsolódik az élet tisztelete és a hála, s végigkíséri a vallás és a hit útját. - A Szentírásban a ~ és a félelem, a megborzadás és rettegés szorosan áll egymás mellett (vö. Zsolt 48,6; Jer 4,9; Jób 21,5; Sir 43,24; Mk 4,41; 10,32; Lk 8,25; Mt 8,27). Ismeri a "csodálkozó félelmet" (Iz 14,16) és a "rémült ~t" (Hab 1,5). A LXX ~nak (thaumadzein) nevezi az isteni kinyilatkoztatás fogadását (vö. Kiv 34,10; Jer 4,9; Jób 18,20; Zsolt 4,4; 17,7; 31,22; Sir 11,13; Bölcs 11,14). Az ÚSz-ben Jézus szavait és tetteit fogadják ~sal (vö. Mt 9,33; 12,23; 15,31; 22,22; Mk 5,20; Lk 4,22; 11,14). - Csodálatba ejt-e még minket a Szentírás hallatlan üzenete? Ennek magva: Isten, a Fölséges, akinek semmi szüksége sincs ránk, hogy Istenné lehessen és az maradjon, mert önmagával folytat örökké boldog szeretet-párbeszédet, akarja, hogy mi is éljünk. Jézusban és Sztlelkében hozzánk kötődött, mert azt akarja, hogy szeretet legyen közte és közöttünk. Ugyanaz az Isten egyszersmind nagyon diszkrét, szerető partner, aki megengedi, hogy csodálkozó félelemmel érdeklődjünk félelmetes hallgatása után. Ennek oka, hogy minket szabadságunkkal együtt - jóban és rosszban - radikálisan komolyan vesz. Komolyan veszi szabadságunkat, mert szeretetünket akarja, mert tapintatos jelekkel csalogat és nem rohan le csodáival. A szeretet szabadság nélkül fából vaskarika lenne. Isten, a szeretet hatalma a tehetetlen szeretet útját járja; ennek láttán először rettegő ~unk ismét hálás ~sá lehet. Ez ellenkezik az újkori homo faber méricskélő és elvetemült magatartásával, ami elől rejtve maradnak az élet és a valóság mélységei. **

Schütz 1993:50.