Magyar Katolikus Lexikon > A > analogia fidei


analogia fidei (lat. 'hithasonlóság'): teológiai módszer a hit tudományos megismeréséhez és gyakorlásához. - A kifejezés a Róm 12,6-ból való (analogia tész piszteosz), s azt jelzi, hogy az Egyh-ban mint Krisztus misztikus testében a tagok karizmáit a hit összefogása, hasonlósága szerint kell gyakorolni. A karizmák alaptörv-e nem az egyéni kegyelmi adomány, nem is egymás kiegészítése, hanem a titokzatos test szolgálatát ellátó megbízatások, hivatalok összhangja. Az ott fölsorolt karizmák ugyanis (prófétálás, tisztaság, tanítás, buzdítás, jótékonykodás, elöljárói feladat, irgalmasság) mind a hivatali szolgálatot fejezik ki. Ezért nem fogadható el K. Barth véleménye (K. Dogmatik, I. 1,252), hogy az ~ tkp. az →analogia entis tükörképe, és jelezné a mindig nagyobb különbséget az ember hitbeli döntése és az Isten kegyelmi döntése között. Ucsak elfogadhatatlan egyes kat. teol-ok kísérlete, hogy a létanalógiára mintegy fölépítménynek állítsák az ~t, hiszen az ap. azt mondja, hogy a prófétálás mint egyéni adomány alá van vetve a hit összefüggésének, törvényének, mint ahogy az egyh. szolgálat (diákónia) is az Egyh. egész szt szolgálatához van kötve. Hasonló a helyzet a többi karizmánál is. Az ~ tehát végeredményben azt állítja, hogy nincs olyan kinyilatkoztatás v. hitben megfogalmazott igazság az Egyh-ban, Krisztus misztikus testében, amely ne lenne összefüggésben az egységes objektív hittel. Ez a hit tárgyilag egy, mint ahogy egy az Úr és egy a keresztség (Ef 4,5). Ezt a gyakorlati teol. módszert már az atyák alkalmazták, Origenésztől kezdve Ágostonig, amennyiben az Ó- és az ÚSz összefüggését a típus (előkép) és antitípus (teljesült valóság) kapcsolatában jelölték meg. Továbbá minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás egészében vizsgáltak, nem pedig kiragadva és abszolutizálva, mint olykor egyes tévtanítók. Ebben a gyakorlati módszerben kétféle ~ mutatkozott meg. Először a hit hasonlósága az Ó- és az ÚSz között: az új rejtve van az óban, s az ó megkapja értelmét az újban, de azért az ÚSz a maga eszkatologikus rendjével túlhaladja a régi szöv-et. Másodszor az egyes, mégannyira eltérő kinyilatkoztatott igazságok is összhangban kapcsolódnak egymással a kinyilatkoztatás egészében, hiszen mindkét szöv-nek ugyanaz az Isten a szerzője (D 786). De természetesen az egység mindig a misztérium egysége, amely éppen mint egység a sokféleségben mutatkozik meg, tehát soha nem lehet belőle emberi rendszer. - Ez az ~ az egyh. döntéseknek is gyakorlati normája. Az egyh. tanítóhiv. az abszolutizált tévtannal (hairesis=válogatás) szembeállítja a hagyományos egyh. értelmezést, s ezáltal helyreállítja a kinyilatkoztatás egészének belső ritmusát. Jó példa erre a krisztológia kibontakozása. Először a Krisztus emberségét abszolutizáló irányzattal szemben a zsinatok megvédték Krisztus istenségét, azután az istenségét abszolutizáló alexandriai irányzattal szemben rámutattak valódi emberségére, míg végül I. Leó és a kalkedoni zsin. megfogalmazta az isteni és az emberi term. egységét a Logosz személyében. Ahogy itt az Egyh. sem az antiochiai, sem az alexandriai irányzatnak nem kötelezte el magát, hanem a misztérium teljességét kutatta, úgy járt el a későbbi teol. isk-k tételeivel is, az ágostoni és tomista, a tomista és skotista, a baneziánus és molinista vitában. Mindenesetre a tévtanok v. a teol. isk-k egyoldalú lépései dialektikus módon hozzájárultak a dogmafejlődéshez és a teljesebb igazság megfogalmazásához. De a teol. isk-knak is tudatában kell lenniük annak, hogy tanításukkal az ~ talaján állnak. Be kell illeszkedniük a hitrendszer egészébe, és el kell fogadniuk, hogy esetleg más teol. isk-k, ha eltérően tanítanak is, az egységes misztérium gazdagságának kifejezői. XIII. Leó a Szentírás magyarázásában írta elő azt az elvet, hogy az értelmezésben az ~t kell követni, és a kat. tanítást, ahogy azt az egyh. tekintélytől kapjuk, a legfőbb normának kell tartani (D 1943). Hasonló szabályt állít föl X. Pius a Szentírás racionalista értelmezése ellen (D 2146) és XII. Pius a Humani generis enc-ban (D 2315). G.F.

Kittel TW.I:350. - LThK I:473. - SM I:133. - Pöhlmann, H.C.: Analogia entis oder analogia fidei. Göttingen, 1965.