Magyar Katolikus Lexikon > Ö > ősállapot


ősállapot, eredeti épség állapota: az ember →bűnbeesés előtti, →paradicsomi állapota. - A Szentírás és az egyh. dokumentumok arról beszélnek, hogy az ember a maga tört. életét a →kegyelem állapotában kezdte, de a kegyelem nem a teremtéssel járt együtt, hanem ingyenes adomány volt. A szentírási helyek és az egyh. nyilatkozatok teol. célzatúak, az →áteredő bűn valóságát akarják visszatekintéssel magyarázni, tehát nem adnak tört. leírást az eredeti ártatlanság mibenlétéről. Vagyis nem lehet a szentírási képet úgy venni, mint áthagyományozott emléket a paradicsomi életről. Inkább visszatekintő okmagyarázatról van szó, vagyis olyan irod. kifejezési formáról, amely a mai üdvtört. helyzetet magyarázza meg azzal, hogy rámutat az első ember bűnére, mint okra, s a jelenlegi állapotba beleszámítja a bűn következményeit. Ami az ~ tartalmi meghatározását illeti, ott is figyelembe kell venni, hogy a Ter 2,4 képszerű ábrázolást ad, amit aztán az egyh. hagyományban még jobban kiszíneztek. A Ter 1,26, továbbá az ó- és úsz-i utalások reálisabbak. Inkább csak arra utalnak, hogy Ádám mit vesztett el bűnével a maga és utódai számára. A hiv. egyh. nyilatkozatok élén 418: a karthágói és 529: az oráni zsin-ok állanak, amelyeket a trienti zsin. (1545-63) és a későbbi döntések is átvettek és kiegészítettek. Ezek azt állítják, hogy az ember a bűnbeesés előtt birtokolta a kegyelmet, term-ének épségét, mentes volt a rendetlen hajlamoktól (→concupiscentia) és a halál mai formájától. Ezeket a kiváltságokat utódainak átadta volna. A bűnbeeséssel azonban mindent elveszített (D 101, 130, 183, 174, 192, 216, 788, 793). E kiváltságok adományok voltak, nem pedig az ember teremtésével együttjáró kellékek. Ezért a termfölötti adományok elvesztése magát az emberi term-et nem másította meg, hanem legföljebb megsebezte. Így mindenekelőtt megmaradt a szabad akarat. - A teológiai magyarázatnál a kk. skolasztika a Ter 2-3 képeit még tört. helyzetnek vette és az egyes adományokkal külön foglalkozott (pl. mentesség a szenvedéstől, Ádám különleges megismerő képessége). Az adományok ingyenes voltát is mindig hangoztatták. Aquinói Szt Tamás a különféle adományokat már nemcsak egymás mellé állította, hanem úgy tekintette őket, mint a kegyelem folyományait. A prot-okkal és a janzenistákkal vitázva kialakult a kimondottan termfölötti és a term-en kívüli adományok megkülönböztetése. Az előbbi a →megszentelő kegyelem, az utóbbiak a mentesség a rosszra való hajlamtól és a testi haláltól. A hagyományos teol. megállapítások rendszerezésénél nem az ósz-i adatokból kell kiindulni, hanem az úsz-iekből. Hiszen csak a Krisztus-esemény által előretekintő etiológia (végső dolgok) adja meg a lehetőséget a kezdetre visszatekintő etiológiához. Az ~ról szóló tanításban mindenekelőtt kifejezésre jut, hogy Isten már a bűn előtt a term. minden igényét meghaladó kegyelmi elindítást adott, s ezzel az ember számára kijelölte a maradandó célt, az Isten színelátását, s ez azt jelentette, hogy fölvette a termfölötti létmódba, s az ember a bűnös döntését már ebben a helyzetben hozta meg. Így a bűnnel nem egyszerűen elveszítette a kegyelmi állapotot, hanem megfosztotta magát tőle. Ezért az első ember úgy adta tovább az emberi term-et, hogy abból hiányzott a kegyelem, aminek Isten akaratából ott kellett volna lenni. Ez a kegyelemtől megfosztott állapot az áteredő bűn állapota. Itt tehát csak másodrendű az a kérdés, hogy az ember tört. létének mindjárt az elején kapta-e meg a kegyelmi állapotot, v. később. Föltételezhető, hogy mindjárt az elején, hiszen a kegyelmet nem kellett és nem is lehetett valamilyen természetes erkölcsiséggel kiérdemelni. Ez a kegyelem termfölötti volt az első ember számára és termfölötti a későbbi ember számára is, s így nem tételezett föl semmiféle műveltségi v. gyakorlati fejlettséget, hanem csak az ember értelmességét és szabadságát. Az ember személyességével és öntudatával adva volt a lehetőség (potentia oboedientialis) a kegyelmi fölemelésre. Mivel a kegyelmi r. egységes, azért a végső megnyilatkozási formájából, Krisztus föltámadásából következtethetünk az első ember kegyelmének belső sajátságaira: arra való volt, hogy az ember testi-lelki létét minden irányba áthassa. Ebből a szempontból kell értelmezni a term-en kívüli adományokat, a mentességet a concupiscentiától és a testi haláltól. A bűn közbejötte nélkül ez a földi életben kifejezésre jutott volna az ember vándoréletének megfelelően. A haláltól való mentesség nem azt jelentette, hogy a földi életnek nem lett volna vége. De az a vég nem lett volna a bűnnek, az élet elvesztésének a kifejezése, hanem beleilleszkedett volna az Isten iránti bizalomba és engedelmességbe. Ugyancsak nem jelenti az ~ a világnak valamilyen varázslatos szépségét és békéjét (→aranykor). A term. törv-ei akkor is ugyanazok voltak, mint most, de az ember a kegyelem segítségével mindent be tudott volna állítani saját szolgálatába és Isten teremtő gondolatának megvalósításába. A bűnbeesés után ez a lehetőség már csak küzdelem árán és töredékesen valósul meg, csak a föltámadás adja meg majd teljes valóságában. Az ~ kegyelmi színezete tehát semmit nem mond el az ember élettani és műveltségi állapotáról, s nem zárja ki, hogy az ember akkor is hordozta volna a tört. kibontakozást és fejlődést. Itt csak az Istenhez való viszonyról van szó és az ember örök céljáról, amiről az emberi élet kezdetével foglalkozó világi tud-ok semmit sem tudnak mondani. Ha viszont az ember a kegyelmet engedetlenségével már az első erkölcsi döntésében visszautasította, akkor az ~ kegyelmi r-je igazában csak tört. lehetőség volt, nem tört. állapot. G.F.

LThK X:572.