Magyar Katolikus Lexikon > Ö > örök élet


örök élet (lat. vita aeterna): szoros értelemben Isten kezdet és vég nélküli, időtől független élete (→Isten örökkévalósága); tág értelemben az ember számára a halál utáni élet: →üdvösség vagy →kárhozat. - A Szentírásban. Az ÓSz-ben meggyőződés, hogy az ember a halál után nem semmisül meg. Amikor a halál utáni „nemlét”-ről esik szó, csak a földi létet kérdőjelezik meg, nem az abszolút létet (Ter 42,13; Jer 31,15; Jób 7,21; Zsolt 39,14). A „megtér atyáihoz” kifejezésen (Ter 47,30; 1Kir 3,22 stb.), amit később az „eltemetik”, „leszáll a holtak országába” váltott fel, vsz. azt értették, hogy a halott a sírban él tovább; erre utal a halottakról való gondoskodásuk is (élelmiszert adtak a sírba, és rendszeresen ellátták vízzel); lehet, hogy még Jer 31,15 is ezt tükrözi, költői kép formájában. - Ugyanakkor határozott megfogalmazást kapott az a föltevésük, hogy az ember a halál után a →holtak országába, a →seolba száll le, és ott a sötétségben és a porban vigasztalan a léte. A bölcsességi irod. némely helyén ettől eltérő fölfogásnak is mutatkoznak nyomai (Péld 12,28: az igazságosság az életre visz; 15,24; 19,23 stb.). - Sokáig az a fölfogás volt a legáltalánosabb, hogy a halál utáni élet Jahvén kívül van, ezért az Izr-nek ígért, s eviláginak elgondolt üdvösségben sem lehet az embernek része a halála után. De az isteni irgalmasság megtapasztalása az egyéni életben idővel elvezetett a halál utáni élet fölfogásának módosításához. Kiindulópontul az a hit szolgált, hogy Jahve hatalma a holtak országára is kiterjed (MTörv 32,22; Iz 7,11; Ám 9,2; Zsolt 139,8 stb.). Megszületett a gondolat, hogy a holtak országában a jóknak és a gonoszoknak a sorsa nem azonos (Ez 32,17-32). A halál utáni létet illető fölfogást módosította a föltámadásban való hit előtérbe kerülése (→halottak föltámadása). - Végül szerepe volt a halál utáni létet illető fölfogás alakulásában a hellénista antropológiának. Ez tette ui. lehetővé, hogy a halál utáni létet életnek tekintsék, s így legalább bizonyos vonatkozásban boldognak tudják elképzelni (vö. Bölcs 3,2). Mindamellett a test nélküli életet átmenetinek tekintették a föltámadás reményében (3,7), s egyre jobban kikristályosodott a jók és gonoszok sorsára vonatkozó elgondolás: eleinte más-más helyet jelöltek ki a jóknak és a gonoszoknak a holtak országában, de aztán - elég korán - már a →Paradicsomba került a jók lelke, s itt a föltámadásig is vigaszt kaptak. - Az ÚSz-ben továbbélt a zsidó hagyomány. Mt 12,40; ApCsel 2,27.31; Róm 10,7; 1Kor 15,55; Ef 4,9; Jel 6,8; 20,13 szerint a halál után mindenki leszáll az alvilágba, a →hádeszba. Lk 16,19-31: az igazak nem kerülnek oda, ahol a bűnösök bűnhődnek, őket külön hely, →Ábrahám kebele várja. A 23,43 ugyanakkor a Paradicsomot említi, amely az égben keresendő; a Krisztussal való közösség révén, aki a föltámadása után fölment a mennybe, és elfoglalta helyét az Atya jobbján (Mk 16,19; ApCsel 2,33; Zsid 8,1; Ef 1,20; 2,6; 1Pt 3,22), a hívő embereknek polgárjoguk van az égi hazában (Fil 3,20), ott van az otthonuk, az örök hazájuk (2Kor 5,1). Az ég bőséges jutalom lesz Krisztus iránti hűségükért (Mt 5,11; Lk 6,23). - Isten az embert saját ~ében, léte teljességében akarja részesíteni, s ez a részesedés már itt a földön elkezdődik: „aki hisz, annak ~e van” (Jn 6,40;. 3,36), „~e van” annak is, aki „eszi az Emberfia testét és issza az ő vérét” (Jn 6,54); aki mindenét elhagyva követi Jézust, „elnyeri az ~et” (Mt 19,29), s ugyanez áll az Istent szeretőkre is (Lk 10,28). Aki Krisztusban keresztelkedik meg, annak jutalma az ~ (Róm 6,22). R.É.

BL:1370.