végső cél (lat. finis ultimus): tág értelemben a teremtett →lét beteljesedése; szoros értelemben a →személy életének beteljesedése, az az érték, amely a személyt tökéletesen boldoggá teheti (→boldogság). – 1. Filozófiailag: amint az oksági sor megköveteli az abszolút első okot, különben a végnélküli következtetés áll be, úgy a célokságban követelmény a ~ (→teleológia, →okság). – Az emberi megismerés és akarás, ha nem is minden megnyilvánulásában tudatosan, de háttérileg feltételezve meghatározott célra irányul. Enélkül értelmét vesztené minden →emberi cselekedet. E megismerés és akarás mindig túlmutat közvetlen tárgyán és célján és a végtelenre utal, amely nem meghatározatlan, üres eszme, hanem a ~. – Az ember a tagadás útján is eljuthat erre a megismerésre, de a →kinyilatkoztatás az állítás útján biztosít afelől, hogy ez a ~ maga a Jézus Krisztusban önmagát közlő →Isten, aki nem mentesít a konkrét, „immanens” célok megvalósításától, hanem megadja azok értékét, tartalmát és értelmét. – Kantot követve a ~t „posztulátumnak”, puszta eszmének tekintik azok, akik a valóságot és a tapasztalatot leszükítik a mérhetőségre. Ezzel azonban megkerülik a kérdést: miért élünk úgy, mintha az egész létnek, s benne a saját létünknek és életünknek mégis lenne értelme? – Amennyiben az ember ~ja hasonlóvá lenni Istenhez, ez az „etikai” cél egyesíti magában a →protológiát és az →eszkatológiát, hiszen Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. – 2. Teológiailag: Isten nemcsak teremtője minden létezőnek, hanem ~ja is. Minden teremtett létező létének célja a →tökéletesség. Míg azonban az értelem nélküli lények szükségszerű tevékenységükkel valósítják meg e céljukat, az értelmes teremtmény szabadon határozza meg az életcélt: számára ez Istenhez hasonlóvá válást jelenti, mert Isten a hiánynélküli jó (bonum essentiale). – 3. Erkölcsileg az élet Isten, mint ~ felé való öntudatos törekvés (motus creaturae rationalis in Deum), mely az ember sajátos szellemi képességeinek, az értelemnek és akaratnak Isten örök szemléletében és szeretetében tökéletesen kielégülő tevékenységével valósul meg. A személy ~ja a Szentháromságban való élet. E célt azonban az ember csak a →kinyilatkoztásból ismerheti meg. Cselekedeteivel kinyilvánítja hasonlóságát v. különbözőségét a Fiú képével, aki az elsőszülött a sok testvér között (vö. Róm 8,29). Ebben az értelemben az erkölcsi életnek lényeges jellemzője a célszerűség, „character teleologicus”, mert az emberi cselekedetek megfontolt Istenre irányítását jelenti, arra az Istenre, aki az embernek legfőbb java és végső célja (telosz). – De ez a ~ra irányultság nem csupán a szándéktól függő szubjektív adat: föltételezi, hogy ezek a cselekedetek önmagukban e ~ra irányíthatók, mert összhangban vannak az ember hiteles erkölcsi javával, melyet az isteni törvények védenek. Nyilvánvalóan az irányulásnak értelmesnek és szabadnak, tudatosnak és megfontoltnak kell lennie, minek következtében az ember „felelős” a cselekedeteiért és Isten ítélete alatt áll, aki igazságos és jóságos bíró, megjutalmazza a jót és bünteti a rosszat.  R.Z.–**

KL IV: 457.– Rahner, Karl: Hörer des Wortes. München, 1940. – Kecskés 1943:272. – Ratzinger, Joseph: Glaube un Zukunft. Uott, 1970. (M-ul: Communio 1999:43.) – Oelmüller, Willi: Fortschritt, wohin? Düsseldorf, 1972. – Mérleg. 1974/4. (Michael Schmaus: Aquinói Szt Tamás) – Spaemann, Robert–Löw, Reinhard: Die Frage: Wozu? München/Zürich, 1982. – – VS 73.