utópisták: gondolkodók, közgazdák, regényírók, gyarmatosítók, akik abban a hitben éltek, hogy az általuk megrajzolt ideális társadalmi és gazdasági rend meghirdetésével vagy kicsiben történő megvalósításával képesek a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer megváltoztatására. – Az ~ elnevezés Morus Szt Tamás Libellus vere aureus de optimo republicae statu deque nova insula Utopiae (Leuven, 1516) c. művéből származik, aki műve 1. részében kora gazd. és társad. problémáit a valóságnak megfelelően elemezte. A 2. részben leírta elgondolásait az Utópia szigete ideális társad-áról, melyben a termelési javak köztulajdonban vannak, az életszükségletekre és nem a fényűzésre szentelik a figyelmet, ezért bőségesen marad idő a lakosság művelődésére is. – F. →Bacon a Nova Atlantis (1627) c. kv-ében rajzolta meg az ideális közösséget. A szg. lakói erényes életüknek és munkaeszközeik tökéletesítésének köszönhetően magas életszínvonalat értek el. Ugyanezt írta T. →Campanella a Civitas Solisban (1623) és J. Harrington Oceana (1651) c. kv-ében. Campanella a →történelmi materializmus előfutára. – A 19. sz: nagy feltűnést keltett E. →Cabet a Voyage en Icarie (1840) c. regényével. Utána W. →Morris festett meg egy ideális társad-at romantikus színekkel (New Utopia, 1881). A 20. sz. elején ugyanezt tette H. G. →Wells (Modern Utopia, 1905) sokkal reálisabb alapon. – Az utópista gyarmatosítók nem elégedtek meg azzal, hogy az ideális társad-at megrajzolják, hanem kicsiben való megvalósítására is törekedtek. A holl. P. C. Plochay tervei szerint 1662: kolónia alakult az amerikai Delaware-ban. Ez az ideális közösség azonban 2 év után a tagok nézeteltérései miatt föloszlott. – A legismertebb ~ egyike R. →Owen (1771–1838), aki a textilgyárát és nyomdáját példásan vezette, s egyike volt kora szociális érzésű gyárosainak. A fogyasztási szövetkezetek megszervezésével főleg a parasztság körében nagy sikereket ért el. Amerikában alapított vállalkozása a tagok viszálykodásai miatt megbukott. Alapgondolata, amelyet utána a szocialista íróknál is megtalálhatunk: az ember kémiai–biológiai szervezet, amely a környezet hatására értelmileg és érzelmileg alakítható; a termelés tervszerű irányítása termékbőséghez vezet. T. Hertzka 1894: alapított egy kommunista kolóniát az afrikai Lamuban, F. Oppenheimer 1905: Eisenachban (No.), de e kísérletek is megbuktak a tagok önzése miatt. – Az utópista közgazdák abban különböztek Marxtól, hogy nem szenteltek komoly figyelmet elgondolásaik megvalósításának. Miként a klassz. közgazdák előtt, úgy előttük is a „természetes rend” gondolata lebegett, és azt hitték, hogy az új rend megteremtésére elegendő elgondolásaik kifejtése a „természetes rend” követelményeinek megfelelően. Optimizmusukat fokozta a 19. sz: bekövetkezett technikai haladás. A legjelentősebbek: H. →Saint-Simon (Nouveau Christianisme, 1825), Ch. →Fourier (Neuveau Mond Industriel et Sociétaire, 1829) és L. Blanc (Organisation du Travail, 1839). Az utóbbinál találjuk meg először a kommunista →jövedelemelosztás elvét: „mindenki a képességei szerint és mindenkinek a szükségletei szerint”. L. Blanc tagja volt 1848: a fr. forr. kormánynak, és nyomban elkezdte az „ateliers sociaux” felállítását, amelyek azonban alacsony →termelékenységük miatt egymás után megbuktak. P. J. →Proudhon (Systeme des contradictions économiques ou philosophie de la misére, 1847) olyan társad-ról álmodott, amely lehetővé teszi a termelőszövetk-ek felállítását, tiszteletben tartva az emberek szabadságát is. Az emberek erkölcsi fejlettsége feleslegessé tenné az államhatalmat is. Szerinte a legtökéletesebb államforma az →anarchia és a →rend harmóniája. – Évszázadok során sokan hittek abban, hogy képesek egy ideális társad. felépítésére, egy új ember kiformálására, aki egyesíti magában a szellemi kultúra gazdagságát, az erkölcsi tökéletességet és a közösségi élet szolg-át. A tört. azonban igazolja, hogy az „örök ember” az ókortól napjainkig a tört. események, helyzetek, kultúrák és rendszerek változása ellenére lényegében ugyanaz marad: értelemmel és akarattal megáldott, síró és nevető, gyűlölő és szerető, önző és áldozatra is kész sajátságos lény, aki a saját belső küzdelmét a jó és a rossz között a közösségi életébe is belevetíti. Állandóan visszasírja az elveszett paradicsomi állapotot, amit – tekintettel valós természetére – soha itt a földön el nem érhet. Az „örök ember” marad lényegében a régi, és minden ábrándozás egy ideális társad-ról marad, ami volt, utópia. **

Muzslay 1993:117.