pszeudoepigráfia (a gör. pszeudo, 'ál' és grafia, 'írás, könyv' szavakból): késő ókori irodalmi jelenség, írásművek álnéven történő kiadása. Olykor maga szerző használt álnevet, máskor az utókor tulajdonította a művet másnak, mint aki írta, hogy tartalmát súlyosabbá, igazabbá tegye. Az így kiadott mű pszeudoepigrafa. - 1. Az ókorban a szerzőség nem ugyanazt jelentette, mint ma: a múlt egy nagy nevének feltüntetése tekintélyt, súlyt akart adni a tanításnak. Minél ősibbnek számított valamely írás, annál igazabbnak tartották. Jelentéktelen személyek és nők nem is kockáztathatták, hogy saját nevük alatt adjanak ki bármilyen írást, s pol. vitairatokat sem volt ajánlatos saját néven publikálni. - 2. A zsidóság körében az ÓSz idején a Törvényhez kapcsolódó írásokat Mózesnek, a zsoltárokat Dávidnak, a →bölcsességi könyveket Salamon kir-nak tulajdonították. Az →apokaliptika Dánielt, Hénochot, Bárukot, Mózest, Izaiást, Ábrahámot, Jákobot, Noét, Jákob fiait szólaltatta meg. Sok írást egy ideig névtelenül hagyományoztak, s végül besorolták valakinek a művei közé. -

3. A keresztény ~ az apostolokat vagy tanítványaikat jelölte szerzőként olyan műveknél, melyeket nem ők írtak (→apokrif iratok). Később névtelen műveket soroltak be nagy szerzők művei közé, rendszerint eszmei-stiláris rokonság alapján. Azonban alapvető szabály volt: az ortodoxia mindig jogos, az eretnekség soha. Ha eretnekséget takart a hamis szerzőmegjelölés, a hamis datálás, azt minden további nélkül elítélték. Ha azonban egy álnéven megjelent irat hasznosnak bizonyult, összhangban volt a normatív tradícióval, a szerzőség kérdése nem volt érdekes. - A ker-eknél figyelembe kell venni az egyes egyházak helyi hagyományát és az egyéni tekintélyeket is. A ker-ek verbális és kultikus közösségben éltek. Minden tanítás eredetét a →kinyilatkoztatásban jelölték meg, s a hagyományozott hittartalom kinyilatkoztatás-jellegétől soha nem tekintettek el. A tradíció során az eredettől való időbeli eltávolodás csak fokozta az eredet eszmei jelentőségét. Hivatkozásoknál a nevek is fontosakká váltak. A névtelenül, álnéven közrebocsátott művek a nevek jelentőségének növekedése ellenére is a tradíció képviselői maradhattak. Miután az ap-ok meghaltak, hiányuk érezhetővé vált az Egyh. életében, s jelentkezett a sürgető feladat: az apostoli hagyományt fenn kell tartani. A ker. ~ ortodox írások esetében ezt a célt szolgálta. A szerző megjelölése azért sem volt elsődleges, mert az a tradíció, melyet közvetítettek, nem egyéni tanítás volt, hanem a személy tér és időbeli korlátait meghaladó tradíció. Ennek a sajátosságnak a kifejezése lett „az apostolok és atyák” kategóriája. Ez szintén lehetővé tette a ~ kibontakozását. - Az óker. ~ a teol. érvelés egyik formája volt. Ez az érvelési mód az antik gondolkodásból eredt, mely az ősiséget (antiquitas) és az igazságot korrelációban szemlélte. E kettő összetartozása azon a meggyőződésen alapult, hogy a kinyilatkoztatás eredetileg mindenre kiterjedt, s a tanító hagyományban ugyanilyen teljességben adták át az utókornak. V.L.

Vanyó 2000:144.