ó: 1. magánhangzó a magyar ábécében; a görög ábécében az utolsó betű: →A és Ω. - 2. régi, ősi, az →új ellentétpárja: a) elmúlt dolog, amit újabb követett: Ószövetség, óvilág, ókor, óesztendő, Óbuda, ófalu, óváros; b) maradandónak bizonyult, az újhoz képest értékesebb dolog (óbor); c) régi, ami megkopott (ódivat, ószeres). - 3. indulatszó, mely kifejezhet csodálkozást (ó de szép!), sajnálkozást (ó de bánom), haragot (ó te bitang!), vágyakozást (ó ha látnám!), hálát (ó Istenem, de jó vagy), könyörgést (ó Istenem, irgalmazz). - 4. a liturgiában: →Ó-antifónák. - 5. főnévi változata: óság (Pange lingua a Babits-fordításban: „Új világtól fut az óság”). **

Czuczor IV:1130.