Magyar Katolikus Lexikon > M > menekülés Egyiptomba


menekülés Egyiptomba: a →gyermekségtörténet része. A →Háromkirályok betlehemi látogatása után az Úr Angyala megjelent Józsefnek álmában, s ezt mondta: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresni fogja a gyermeket, hogy megölje”. József még azon az éjszakán fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült (vö. Mt 2,13-15). Amikor Heródes látta, hogy a napkeleti bölcsek nem tértek vissza hozzá, elrendelte, hogy Betlehemben és a környékén minden fiúgyermeket öljenek meg 2 é. korig (→Aprószentek). -

1. Források. A ~ útvonaláról és eseményeiről a kánoni úsz-i könyvek nem, az →apokrif iratok viszont részletesen szólnak. Az Arab gyermekségtörténet törzsanyaga a 4. sz. körül keletkezhetett, s olyan történeteket közöl, amelyek keleti eredetre vallanak és a →Koránra is hatottak. A Pszeudo-Máté evangélium részletesen szól a gyermek Jézus életének egyiptomi eseményeiről. Sok történetet mondanak el a kopt, etióp és örmény →szünaxarionok is. Arab, szír és etióp fordítások őrizték meg a legátfogóbb forrást, Theophilosz látomását is. →Theophilosz 384-412: alexandriai pátr. volt. Leírja, hogy Hatur hónap 6. napján (XI. 2.) hosszas imádkozás után megjelent neki Szűz Mária, és elmondta a ~ történetét. Ezt az elbeszélést a koptok szt és hiteles forrásnak tekintik. Forrásul szolgálnak még korai egyházatyák, kk. zarándokok írásai. Számos egyiptomi város és falu helyi népi hagyománya szól a Szt Család ottani látogatásáról. A ker. hagyomány mellett megemlíti a ~ történetét a Korán, sőt muszlim krónikások történeteiben is felbukkan. -

2. A ~ időtartama. A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma hároméves tartózkodást említ, a többi apokrif adatai 1-7 év között ingadoznak (Epiphaniosz 2, Theophilosz 3,5, a muszlimok 7 évről beszélnek). Abban azonban egyetértenek, hogy Jézus csecsemőként, édesanyja karjában érkezett Egyiptomba, és kisgyermekként, a saját lábán távozhatott onnan. Ez a hagyomány az egyiptomi ikonfestőkre is hatott, nagyon gyakran ábrázolják Jézust 2-3 éves kisfiúként. A kopt hagyomány szerint egy Szalome nevű dajka is elkísérte a Szt Családot Egyiptomba. Az ikonokon időnként az ő alakja is feltűnik. -

3. A ~ útvonala. Az angyali figyelmeztetés után József elindult a gyermekkel és anyjával Egyiptom felé. Útjuk Hebronon át Beer-Sebába vezetett. Egyiptomban először a Földközi-tenger mentén, Ny-i irányban haladtak Rafahtól el-Aríson és Flossziaton át Tell el-Faramáig, átkeltek a kantarai földszoroson, majd megérkeztek a Nílus termékeny deltájának vidékére. A Vádi Tumílaton át eljutottak Tell Basztába, Muszturudba, Bilbészbe, Dakadúszba, Szamannúdba és Szakhába. Időztek Szkétisz sivatagában, majd a mai Kairó térségében Héliopolisz, Matarijja, Zejtún, Hárit Zuvejla és a Babülon-erőd volt szálláshelyük. Maádinál vízre szálltak és csónakon folytatták útjukat a Níluson Felső-Egyiptom felé. A Nílus-völgyben Ihnaszja el-Medína, Isnín el-Naszárá, Deir el-Garnúsz, el-Bahnasza, Gebel et-Teir, El-Minja, Beni Haszan, el-Seikh Ibáda, el-Asmúnein, Mellávi, Deir Abu Hinnisz, Deir el-Bersa, Deirút el-Seríf, Szanabu, el-Kúszija, Meir, Kuszkam, a Muharrak-kolostor mai helye, Asszjút és Dronka voltak az út állomásai. Deir el-Muharrakban jelent meg álmában Józsefnek az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek” (Mt 2,20). A Szt Család erre útra kelt, és az egyiptomi források szerint el-Asmúnein, Deir el-Bersa, Deir Abu Hinnisz, Babülon erődje, Muszturud, Tell el-Jehúdijja és Bilbész érintésével a Hórusz-úton visszatértek Izrael földjére. -

4. Pszeudo-Máté evangéliuma úgy tudja, hogy a Szt Családnak kétökrös szekere volt, azon szállították nélkülözhetetlen holmijaikat. A népi hagyomány ezzel szemben egyöntetű abban, hogy Szűz Mária, ölében Jézussal, szamárháton tette meg az út szárazföldi szakaszát, Szt József előttük v. mellettük gyalog ment, vezette a szamarat. Nagyon sok régi ikon ábrázolja így a Szt Családot. Az utazás ilyen módja a Közel-Keleten az ókortól fogva igen megszokott volt, és mondhatjuk, hogy máig is az. Hasonló jelenetet ír le a Kiv is: „Mózes vette feleségét és fiát, szamárra ültette őket, és visszatért Egyiptom földjére” (4,20). A megtett útszakaszok hosszát nyilvánvalóan meghatározta, hogy milyen távolságra képes eljutni egy szamár az egyik itatóhelytől a másikig. A kutak, források állandóan visszatérő elemei a történeteknek. Gyakori motívum, hogy Jézus forrást fakaszt a puszta földből, hogy a kiszáradt kút a Gyermek közeledtére megtelik vízzel, mert sivatagi terepen a víz élet-halál kérdése, és az szabja meg az útvonalat. Sötétedésig mindenképpen lakott helyre kellett érni. Különösen fontos volt ez a sivatagos útszakaszokon, például az É-Sínain átvezető karavánúton. Aki nem ért sötétedésig biztonságos helyre, vadállatok támadásának volt kitéve. A történetek szólnak is arról, hogy a Szt Család találkozott vadállatokkal, de a vadak csodálatos módon nem bántották őket, hanem hódoltak a gyermek Jézus előtt. Állandó veszélyt jelentettek az utazókra a rablótámadások. Nem volt biztonságos egyedül v. kis csoportban utazni, ezért a karavánok nagyobb létszámúak voltak. Az értékesebb szállítmányokat fegyveres kíséret biztosította. A hagyományban visszatérő elem, hogy a Szt Családot rablótámadás éri. A rablók közül az egyik jószívű, a másik kegyetlen, és később a Golgotán a jobb és bal latorral azonosítják őket. - Az elbeszélések szerint a Szt Család szívesen szállt meg azokon a helyeken, ahol zsidó kolóniák voltak. Ilyennek említik Bubasztiszt, Tell el-Jehúdijját, Matarijját, Babülont és Maádit, Kuszkamban pedig József egy rokona látogatta meg őket. Honfitársaik között nyilván kevésbé tűnt fel, hogy idegenek, így üldözőik is nehezebben találhattak rájuk. - Amint a Nílus, annak mellékágai v. a belőle kiágazó csatornák közelébe értek, bizonyára vízre szálltak és az utat vízi járművel folytatták. A Nílus-völgyben a civilizáció kialakulásának kezdeteitől a folyó volt a legfontosabb közlekedési útvonal. Alkalmas eszköz lehetett a folyón a mai napig használatos vitorlás csónak, a felukka. A hagyomány szerint a Szt Család Maádinál szállt vízre. A történetek többször is említik a vízi utat a Níluson, például Gebel et-Teirnél, ahol a folyó fölé magasodó szikla majdnem rázuhant a Szt Család csónakjára. - A korabeli utazók étrendjében hús, hal, kenyér, bab, lencse, borsó, uborka, hagyma, fokhagyma és póréhagyma szerepelt. Abban az időben a Közel-Keleten a szőlő, a datolya és a füge volt a mindenki számára elérhető gyümölcs. Cukor helyett mézet használtak édesítésre. Általánosnak számított a bor fogyasztása is. Fölvetődik a kérdés, miből fedezte Szt József a legalább 3 és fél évig, de lehet, hogy tovább tartó utazás költségeit. Ha mint ács juthatott is néha alkalmi munkához, ebből az utazás, a szállás, az étkezés költségeire még a legszerényebb életmód mellett sem futhatta. Az ilyen hosszú tartózkodás jelentős pénztartalékokat igényelt, amivel egy szegény zsidó család aligha rendelkezhetett. Kézenfekvő azonban a koptok elképzelése, hogy a Szt Család a Háromkirályok értékes ajándékaiból, az aranyból, a tömjénből és a mirhából fedezhette a költségeit. -

5. Egyiptom helyzete. Az utolsó gör. dinasztia, a Ptolemaioszok uralmának vége felé Egyiptomot megbénította az elfajzott uralkodók tobzódása a luxusban, a külf. uralkodó réteg erőszakossága és minden megértést nélkülöző magatartása a helyi lakossággal szemben. Egyiptomban napirenden voltak a lázadások, de ezek a hamvukba holt próbálkozások kevés eredménnyel jártak. Egyiptom mindinkább Róma befolyása alá került, amely ekkorra már egyre erősebben igyekezett kiterjeszteni a hatalmát a tengeren túlra is. Antonius veresége az actiumi tengeri csatában (Kr. e. 31) és Kleopátra öngyilkossága Octavianust a Római Birod. és Egyiptom kizárólagos és kétségbevonhatatlan urává tette. Octavianus, aki a nevét Kr. e. 27: Augustusra változtatta, emlékirataiban röviden csak ennyit jegyzett fel: „Egyiptomot a rómaiak birodalmához csatoltam”. Az előzmények után mindenesetre óvatos volt, az új provincia irányítását a saját kezében tartotta. Ő maga nevezte ki Egyiptom kormányzóját (prefektusát), és a hivatalnoki kar egyedül neki, Augustusnak tartozott felelősséggel. Amikor Rómához csatolták, Egyiptomnak kb. 8 milliós lakossága lehetett. Fővárosa Alexandria volt, amely inkább tartozott a mediterrán világhoz, mint a Kelethez. Bár a lakosság többsége egyiptomi volt, egyiptomi nyelven beszélt és az akkor már legalább 3 ezer éves egyiptomi kultúra örökségét vallotta a magáénak, az uralkodó elit görögökből és zsidókból állt, akik görögül beszéltek és vsz. igen keveset érintkeztek az egyiptomi lakossággal. Rómának ekkor már régóta kapcsolatai voltak a gör. világgal, nem jelentett számára nehézséget az uralkodó elit kezelése, akik viszont (régi gyarmati szokás szerint) a helyi lakosságot tartották kordában. Bár a római császárok a fáraók utódainak tekintették magukat, kétségtelen, hogy az egyiptomiak nem fogadták el őket annak. A római császárok Egyiptomtól távol, Rómában székeltek, az új provinciába (egy-két kivétellel) el sem látogattak, de nem töltötték be az uralkodó szertartásos vallási szerepét sem. Augustus eltöröltette az alexandriai gör. szenátust, és megfosztotta a gör. tisztviselőket ügyintézői hatalmuktól. Ugyanakkor önkormányzatot biztosított a zsidóknak, amit a görögök nagy felháborodással fogadtak. Később emiatt összetűzésbe kerültek a görögök és a zsidók. Egyiptom összes kincse közül Augustus leginkább a rendkívül gazdag gabonatermésre tartott igényt. Egyiptom gabonájával akarta ellátni Róma egyre növekvő, akkoriban már egymilliós lakosságát. A Kr. e. 1. sz: a Rómába irányuló egyiptomi gabonaszállítmányok 170 millió litert tettek ki. Augustus jól tudta, hogy az élelemhiány azonnal zavargásokat váltana ki a birod. fővárosában, a zavargások pedig kiszámíthatatlan, császárságát fenyegető pol. következménnyel járnának. A római pol. célja lényegében az volt, hogy Egyiptom a lehető legnagyobb hasznot hajtsa. Ez a mezőgazd. és az ipari termelés, valamint a keresk. növekedését jelentette. Ebben az időben, a stabilitást biztosítandó, 20 ezer katona állomásozott az ország különböző részeiben: a főv-ban, Alexandriában, a Ny-Ázsia és Felső-Egyiptom közötti keresk. útvonalak stratégiai pontján, Babülon erődjében (Ó-Kairóban) és Egyiptom D-i határán, Szüénében (Asszuánban). A lakosságra az adók iszonyú terhe nehezedett. Népszámlálást tartottak, a lakosokat háztartásról háztartásra összeírták. Rómában ezt megszokták, de Egyiptomban a magánélet addig soha nem tapasztalt megsértését jelentette. Gabona-fejadagokat vezettek be, amelyeket nem a föld termékenysége, hanem a falvak lélekszáma alapján számítottak ki. Ez szintén ellenkezett az ősi hagyományokkal. Az elkeseredést még tovább fokozta, amikor egyiptomi parasztokat kezdtek besorozni a római hadseregbe. Az egyiptomiak lassan elveszítették az utolsó Ptolemaioszok alatt még élvezett összes kiváltságot. Ahogy nőtt a terror és az elkeseredettség, úgy távolodtak el az emberek a rideg pol. valóságtól és fordultak a vallás és az ima felé. Egyiptom szerepe a róm. uralom alatt puszta gabonaraktárrá sorvadt. A lelki indíttatású emberek visszahúzódtak az anyagi világtól, és a K-i meg Ny-i sivatagok magányában keresték a tökéletességet.

A vezető réteg a maga hagyományos értelmében megszűnt, a régi egyiptomi vallás papjainak tekintélye megingott. A lakosság többségének vajmi kevés reménye lehetett arra, hogy szenvedéseitől megszabaduljon. A hagyományok felmorzsolódása, ami különösen a Kr. e. 3. sz-tól gyorsult fel, bizonytalansággal, a kiszolgáltatottság érzésével járt. Az emberek boldogan fogadtak minden új tant, amely reményt nyújtott, nyugalmat ígért, irgalmasságot és testvériességet hirdetett. Ilyen volt Egyiptom anyagi és szellemi állapota, amikor a Szt Család Heródes elől menekülve az ország földjére lépett. A koptok úgy hiszik, hogy az egyiptomiak már ekkor Uruknak fogadták el az Isteni Gyermeket, s ezzel teljesült be a sok fenyegető jövendölés után a vigasztalás, hogy az Úr végül Egyiptom népéhez is kegyes lesz: „Azon a napon oltára lesz az Úrnak Egyiptom országának belsejében, és emlékoszlopa lesz az Úrnak a határhoz közel. Mindkettő jel lesz és bizonyság a Seregek Ura számára Egyiptom földjén. És ha a szorongatás idején az egyiptomiak az Úrhoz kiáltanak, szabadítót küld nekik, hogy megoltalmazza és megmentse őket. Az Úr kinyilatkoztatja magát nekik, és az egyiptomiak elismerik az Urat azon a napon, sőt véres áldozatokkal és ételáldozatokkal fognak hódolni neki. Fogadalmat is tesznek az Úrnak és teljesítik is. És akkor, bár kemény csapásokkal sújtja az Úr az egyiptomiakat, de meg is gyógyítja őket” (Iz 19,19-22). A modern biblikusok az ókori egyiptomi zsidó telepekre, mindenekelőtt az Asszuánban létesült tp-ra értelmezik e jövendölést. E zsidó kolónia és tp. létezését papiruszleletek bizonyítják. A koptok azonban úgy gondolják, hogy a próf. Egyiptom ker. hitre téréséről beszél: Akkor majd Isten kiengesztelődik, és így mond az egyiptomiakra áldást: „Áldott legyen az én egyiptomi népem, kezemnek műve” (Iz 19,25). -

6. Ikgr. Az apokrifok szerint a Sztcsalád →Héliopoliszban talált menedéket, s megérkezésükkor a pogány tp. bálványképei összetörtek (Róma, S. Maria Maggiore, mozaik, 432-40). A 6-7. sz: alakult ki a később ált-sá vált motívum: Mária ölében a Gyermekkel szamáron ül, melyet József vezet egy épület v. egy város felé. - A késő kk-ban az Egyiptomban való tartózkodást is nevezték így: ~. Ezért a Szentcsalád mindennapjainak ábrázolása is megjelent a képeken. A 15. sz. végén: Mária Jézussal az ölében ül, József a háttérben dolgozik, gyermek alakú angyalok játszanak Jézussal v. segítenek. A barokk néhány képén Szt Erzsébet és a kis Keresztelő János is látható. A pálma és a forrás a pszeudo-Máté evang-ból származik. Az apokrif elbeszélés szerint a gyermek Jézus megparancsolta a pálmának, hogy hajoljon le, hogy Mária szedhessen gyümölcséből. Mikor Jézus megengedte a fának, hogy fölegyenesedjék, a fa gyökerénél forrás fakadt, melynek vizéből József megtölthette a tömlőt. Jézus köszönetül helyet ígért a pálmának a Paradicsomban, s ennek jeléül egy angyal ágat tört róla és fölvitte az égbe (J. Patinir, Bázel, múz., 1515 k.). Altdorfer egy képén különös hangsúlyt kapott a forrás: az egész jelenet középpontja egy reneszánsz szökőkút. A 15-16. sz: főként a németalföldi műv-ben gyakori az aratás-csoda: mikor József Betlehemből menekült, megkérte a búzát vető embereket, hogy a katonáknak, ha őket üldözőbe veszik, mondják meg, hogy a vetés idején távozott el. Az elvetett mag ugyanis másnapra csodásan felnőtt és megérett, s mikor az üldözők az aratóktól tudakozódtak, megkapták az igazságnak megfelelő választ és feladták az üldözést. A képeken ez a téma rendszerint beleolvad a tájba, s a szemlélő nem ismeri föl jelentőségét. **

Kirschbaum II:43. - Sachs 1980:134, 299. - KML 1986:226. - Lázár 2001:23.