keletkezés: a nemlétből a →létbe való átmenet. - Az ókori gör-ök Démétér föld- és anyaistennő ajándékának tartották, jelképe a →kalász volt. - A fil-ban először Parmenidésznél (Kr. e. 540 k.-470) jelentkezik mint probléma. Szerinte nincs átmenet az egyikből a másikba, tehát ~ sincs (vele együtt az eleai isk. is tagadta a →mozgást). Platón az →idea segítségével próbálta föloldani az ellentmondást, amennyiben csak valaminek a nemléte és léte lehetséges. Az idea viszont lehetővé teszi ezt az átmenetet (pl. tanulás = átmenet a tudás nemlétéből a tudás létezésébe). Miután a →kinyilatkoztatás alapján Isten a →semmiből teremtette a világot (ex nihilo sui et subiecti), így a ker. bölcselet Istenben látja azt, aki a nem létezőből létre hozza a létezőt. Plotinosz és az újplatonizmus az →emanációval magyarázza a világ ~ét, ami azonban nincs feltétlen összhangban a személyes teremtő Isten akarati tettével. Aquinói Szt Tamás 2., 3. útja: a létesítő okból, ill. a lehetségesből és a szükségszerűből (→istenbizonyítás, →istenbizonyítás öt útja). Amennyiben a →hülemorfizmus segítségével próbáljuk magyarázni a ~t, fölmerül a materia prima és a creatio ex nihilo összeegyeztethetőségének kérdése, ezért a ker. gondolkodók a materia primát is Isten teremtményének tekintik. Leibniz nevéhez fűződik az elégséges ok elve, mely szerint minden létezőnek létezéséhez és így-létezéséhez elégséges okra van szükség. Kant ezt az okot csak a tapasztalati világra tartja alkalmazhatónak, mivel minden további érvelés igazolatlanul lépi át a lehetséges tapasztalat határait. - Azok az elméletek, amelyek tagadják a tapasztalati létező ~ét rajta kívül álló okból, →szkepticizmushoz, amelyek az isteni →immanencia segítségével magyarázzák, →panteizmushoz vezetnek. Amennyiben kitartunk amellett, hogy a tapasztalati világ ~ének és fennállásának oka nem lehet immanens, tisztában kell lennünk a transzcendens létrehozó és a tapasztalati létrehozott közötti viszonyt magyarázó elmélet nehézségével (→gondviselés). Általában az analógia segítségével szokás ezt feloldani. Ma már jobbára csak az újskolasztikus gondolkodás foglalkozik ezzel a kérdéssel, különbséget téve az →okság elve és az →okság szabálya között, a kiindulópontot általában az ember esetlegessége, feltételessége jelenti, amelyből világa feltételességének tapasztalata és ~ének kérdése származik. R.Z.

Bölcseleti Folyóir. 1890:287. (Notter Antal: Kant antinómia-tana és a ker. isk. bölcselete); 463, 682, 1891:53, 346. (Szabó Sadocus: A mozgás és mozdítás lénytani ismertetése); 1893:110. (A teremtés fogalma Szt Tamásnál); 1898:477. (Anhäupel [Andor] György: Az aristotelesi bölcselet alapfogalmairól: az actus és a potentia) - A Besztercebányai Kath. Főgimn. Értes. 1910/11:5. (Zivuska Jenő: Platon Parmenidese mint az eszmetan egyik fejezete) - Tankó Béla: Leibniz Theológiája. Bp., 1917. (A Magyar Fil. Társ. Kvtára 1.) - Athenaeum 1924:11. (Kerényi Károly: Herakleitos és a gör. fil. eredete) - Religio 1926:28. (Pauler Ákos: Aristoteles theismusa) - Athenaeum 1927:26, 138. (Techert Margit: Plotinizmus J. Scotus Eriugena fil-jában); 1931:63. (Nagy Jenő: Aristoteles teol-ja) - Weissmahr Béla: Fil. istentan. Bécs-Bp-München, 1996:58.