János evangéliuma, Jn: protokanonikus újszövetségi könyv, a 4. az evangéliumok csoportjában. - 1. Általános sajátságok. Az egyh. hagyományban a ~ János neve alatt szerepel, és követi az ap. igehirdetés módszerét: tanúskodik Jézus nyilvános működéséről Ker. Szt János föllépésétől a mennybemenetel napjáig (ApCsel 1,22). A szerző maga mondja ki a kv. végén, hogy Jézus istenfiúságát szándékozott igazolni és ezzel az embereket hitre akarta vezetni. - Szerkezete. Az ünnepélyes előszó (Prologus) után az első főrész Jézus tetteit és beszédeit (1,19-12,50), a második szenvedését és föltámadását (13,1-21,25) mondja el. A ~ sokkal kevesebb eseményt közöl Jézus nyilvános működéséből, mint a →szinoptikusok, de azokat hitbeli jelentésük szerint írja le, a beszédeket viszont úgy csoportosítja, hogy azokon keresztül fölismerhetjük Jézusban az Atya küldöttét és Fiát, aki életet, üdvösséget hoz az embereknek. - A ~ események sorozatát adja minden szigorúbb szabály nélkül, s azokon keresztül mutatja be Jézus találkozását azzal a →világgal, amely nem fogadta be. Egyben azt is elénk állítja, hogy milyen nehézségek legyőzése árán alakult ki a Jézusba vetett hit. A szinoptikusok először Jézus galileai működéséről beszélnek, utána a Júdeában történtekről, ill. Jeruzsálemben a szenvedés hetéről. A ~ban ezzel szemben Jézus gyakran változtatja a helyét, s hosszabb időt tölt Júdeában és Jeruzsálemben, amiből arra követketethetünk, hogy a szerző külön jeruzsálemi hagyományt dolgoz föl (1,19-51; 2,13-3,36; 5,1-47; 7,14-10,42). Emellett János legalább 3 húsvétot említ (2,13; 5,1; 6,4; 11,55), s így Jézus működésének idejét 2 évnél mindenképpen hosszabbra kell tenni. - Az előadás módja is különbözik a szinoptikusokétól, akik rövid kijelentések gyűjteményét adják, s a szűkszavúan leírt csodákat is csak néhány szóval magyarázzák. Ezzel szemben János kevés csodáról és eseményről emlékezik meg, de azokat teol-ilag bőven értelmezi; szereti a párbeszédes, dramatizáló előadást. - A szinoptikusokkal közös anyag a ~ban: Ker. János működése, a Jordánban való keresztelése (a Keresztelő alakja azonban a ~ szerint nem szigorú aszkéta, s az ítéletről szóló beszédei hiányoznak, ehelyett a Keresztelő tanúskodása kerül előtérbe); a kereskedők kiűzése a templomból (2,13-21), a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása (4,43- 54), egy inaszakadt (5,1-15) és egy vak meggyógyítása (9,1-41), a kenyérszaporítás, a vízen járás (6,1-21), a betániai vacsora, a keresztre feszítés és a húsvéti események. - A szinoptikus tradíció által megőrzött anyagból a ~ban nem szerepel Jézus megkísértése, a színeváltozás, az Oltáriszentség rendelése, a hegyi beszéd, a példabeszédek gyűjteménye és az ítéletről szóló beszéd. Az Isten országa kifejezés egyszer szerepel (3,3-5), helyette inkább az élet, az örök élet fordul elő. A ~ szereti az ellentétpárokat: Isten-világ, világosság-sötétség, élet-halál, emberi dicsőség-Isten dicsősége. Hoz olyan történeteket is, melyek a szinoptikusoknál hiányzanak: kánai menyegző, Jézus beszélgetése Nikodémussal, a szamariai asszonnyal, Lázár föltámasztása, lábmosás, búcsúbeszéd, →főpapi ima, de a →szenvedéstörténetben és a húsvéti eseményekben is vannak új jelenetek. - A szerző olyan környezetben élt, ahol találkozott a görög szellemmel, a K-i miszticizmussal (→gnózis) és a →hellénizmus felé nyitott zsidósággal, de megőrizte a ker. közösségben gyökerező eredetiséget. Minden részlet arra irányul, hogy Jézus Krisztusban az Isten Fia jelent meg, s a benne való hit vezet az üdvösségre (20,30). - Az evangélista nem elégszik meg a nyers tények közlésével, hanem igyekszik kifejteni a jelentésüket (9,1-4): bemutatva, hogy Jézus a nyilvános tevékenységén és kereszthalálán át lépett be az Atya dicsőségébe, Jézus életének és tetteinek mély értelmére is rávilágít. A Szentlélek kiáradása is az Ő érdemeinek gyümölcse, s egyben megdicsőülésének bizonyítéka (7,39;16,7; 20,22). A Lélek vezeti el az Egyh-at a teljes igazságra, vagyis arra, hogy megértse a megtestesült Igét és a megváltás misztériumát (16,5-15). A ~ tehát megértő visszaemlékezés Jézus történetére (2,21-22; 12,16; 14,26; 15,26). A ker. fölfogás szerint ez a megértés úgy jön létre, hogy a Jézusban végbement eseményeket szembesítik az ósz-i jövendölésekkel és előképekkel. Ezek fényt derítenek Jézus tetteinek üdvtörténeti mivoltára (2,17; 5,37-47; 7,17; 12,37-42;19,36-37). - A 20. sz. biblikusok a ~val kapcsolatban „kérügmatikus történet”-ről beszélnek, mivel minden az igehirdetés szolgálatában áll, v. „minőségi történetről”, mert az események hitbeli vetülete is kifejezésre jut. A régiek, mint pl. Alexandriai Kelemen, „szellemi evangélium”-ot láttak benne. Krisztusnak és tetteinek ez a mély megértése gyakran a szimbólumok alkalmazásában jut kifejezésre, ill. abban, hogy az események egyúttal magasabb jelentést hordozó szimbólumok is. A tanítványok fokozatosan vették észre, hogy Jézus tetteit és szavait különböző szinteken lehet értelmezni, s szavai és tettei mindig önmagukon túlmutatnak. A jelnek és a jelképnek tehát nagy fontossága van, mert fölhívja a figyelmet egy tett v. kijelentés többféle értelmére (3,14-15; 8,28; 12,32). Azonkívül bizonyos helyeken megtalálható az →irónia is az ellenfelek kijelentéseire vonatkozólag, s ez jelzi, hogy szavukat más értelemben kell venni, mint ahogy ők gondolják (7,52; 9,24-27; 11,49; 12,19; 16,30; 19,18- 22). A szöveg mondanivalójának megértését csak az Igazság Lelkének jelenléte biztosíthatja. -

2. Szerzője. A ~ nem egyszerűen egy szemtanú elbeszélése, melyet az események után bizonyos idő elteltével leírt, hanem hosszú érlelődés gyümölcse. Ezzel együtt is befejezetlennek látszik, amit a szerző sem titkol. Ezért alakult ki a vélemény, hogy ~t, ahogy ma a kezünkben van, a szerző tanítványai jelentették meg, akik hozzákapcsolták a 21. fej-et és néhány magyarázó megjegyzést (4,2; s talán 4,44; 7,39b; 11,2; 19,35). - Maga a szöveg nem ad eligazítást ~ szerzőjéről és keletkezése idejéről. A 21,24 azonban azonosítja a szerzőt a „szeretett tanítvánnyal”, aki a húsvéti eseményekben ismételten föltűnik (13,23; 19,26; 20,2): ő az a „másik tanítvány” is, aki már előbb is szerepelt a saját neve nélkül (1,35-39; 18,15). Az egyh. hagyomány a 2. sz-tól a szerzőt Jánosnak nevezte, és azonosította Zebedeus egyik fiával, a tizenkét ap. egyikével. - Az Egyiptomban fölfedezett ~-töredékek (18,31.33.37-38) a legjobb szakemberek véleménye szerint is a 110-130-as évekből valók. Ha tehát a 4. evang-ot már akkor ismerték Egyiptomban, akkor annak az 1. sz. végén már léteznie kellett. S az is nagyon vsz., hogy a könyv a hellénista Kisázsiában keletkezett, mint ahogy a hagyomány mindig is Efezust jelölte meg. Az 1. sz. végén pedig még élt János apostol, tehát az ő részét nem lehet belőle kizárni.

3. ~ teológiai tanítása szerint a hívők úgy nyerik el az üdvösséget, ha megismerik Jézust, az Isten Fiát, azonosulnak vele, s így vele együtt eljutnak az Atya házába. Jézusnak mint Fiúnak az örök léte (praeexistentia) erős hangsúlyt kap ~ban, de ez az egész ap. egyháznak is meggyőződése, hiszen a Fil 2,5-10 és a Kol 1,15 is világosan állítja ugyanezt. János szemlélete azonban átfogóbb: Jézus egész életét, tanítását, csodáit szemléli, s hangsúlyozza, hogy benne az Atya terve időben, következetesen valósult meg. Ezért beszél Jézus „órájáról”. Jézus életében kinyilvánul Isten dicsősége, különösen →Jézus szenvedésében és föltámadásában. A világ azonban nem ismerte fel Őt. Akik viszont hisznek benne, azok újjászületnek az örök életre. A világ és Jézus szembenállása vezetett a szenvedés napjaihoz, s ez a szembenállás és kettősség kísérni fogja a tanítványok életét is. A világ azonban ítélet alá esik abban az órában, amikor úgy gondolja, hogy győzedelmeskedett Isten ügye fölött. János a misztériumot meghagyja misztériumnak. Nem írja le a Fiú személy szerinti praeegzisztenciáját, s nem idéz olyan égi párbeszédet, ahol a Fiú megkapja küldetését az Atyától, mindenütt kerüli a mítosznak még a látszatát is. Az Atya Jézusban nyilatkoztatja ki magát azok számára, akik gyarapodnak abban az ismeretben, amit a hitben és a Szentlélek ajándékaként kapnak. Jézus istensége és fiúi öntudata különösen kifejeződik az én vagyok kijelentésekben (ezek emlékeztetnek →Jahve ósz-i megnyilatkozásaira). Az egyh-ról szóló tanítás erősen krisztológiai beállítottságú. A pásztor és a nyáj, a szőlőtő és a szőlővesszők, a Krisztus által elküldött Szentlélek, az Őbenne fönnálló egység és a belőle táplálkozó szeretet mind ezt mutatja. Emellett kifejezésre jut Péter fősége és az Egyh. intézményessége is. Az Egyh. ~t is minden részletében sugalmazottnak és kánoninak ismeri el.

4. A liturgiában a II. Vat. Zsin. lit. reformjáig a szentmise állandó része volt a Jn 1,1-18 mint →utolsó evangélium. - 1999: a szentmise evang-a: 1. f. (Prológus): Karácsony ünn. miséjében és a karácsony utáni 2. vas.; 2-21. f.: a húsvét utáni hétköznapokon; 4. f.: (a szamariai asszony): nagyböjt 3. vas. ( „A” év); 6. f. (eucharisztikus beszéd): 17-21. évközi vas. („B” év); 5, 7-8, 10. f.: nagyböjt hétköznapjain; 9. f.: (a vakon született): nagyböjt 4. vas. („A” év); 11. f. (Lázár föltámasztása): nagyböjt 5. vas. („A” év); 12. f. nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda; 13. f. (lábmosás): nagycsütörtök; 18-19. f.: szenvedéstörténet : nagypéntek; 20. f. (Tamás ap. tört.): fehérvasárnap. -

5. A jámbor néphit Szt Jánosnak és evang-ának különleges erőt és oltalmat tulajdonított. ~ kezdő szakaszát (utolsó evang.) a nyári hónapok szentmiséin a pusztító viharok ellen imádkozták, hogy az „élet”, vagyis a búzatermés ne menjen tönkre, az emberi munka ne legyen hiábavaló. Különösen nagy erőt tulajdonítottak az Úrangyala-imádságba is beleszőtt „az Ige testté lőn és miköztünk lakozék” szavaknak, melyeket jámbor öregek égiháború idején az ország számos vidékén imádkozták (a szegediek mellüket verve), hogy a villám elkerülje hajlékukat. A szt szöveg erejében való jámbor hit a kk-ban akkora volt, hogy pergamenre írva beteg homlokát érintették vele, mások nyakukba akasztva viselték. 1582: Bornemissza Péter prédikátor már megbotránkozott e szövegtiszt-en. A budai jezsuiták 1700: kelt följegyzésében az egyik páter egy súlyos fejfájásban szenvedő asszonynak ~t és egy XI. Ince (ur. 1676-89) által megáldott gyertyát nyújtott át. A beteg az érintésre azonnal meggyógyult. **

BL:787. - Bálint I:88. - Gál Ferenc: ~. Bp., 1987.