🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > I > istenérv
következő 🡲

istenérv: az →istenbizonyítás során használt világos ismeret és tétel, mely logikusan bizonyítja, hogy kell lennie annak az Istennek, aki a világnak transzcendens előfeltétele és oka. - A történelemben látható, hogy Isten létét igyekeztek mindig új érvekkel kimutatni, uakkor az →istentagadás is mindig új cáfolatokkal állt elő, mert Isten léte nem elméleti kérdés, hanem elfogadása az embertől meghatározott →erkölcsiséget követel. - A →görög filozófia bölcselői először a világot fölépítő ősi →elemeket keresték. Anaxagorasz rámutatott, hogy a világra rányomta a bélyegét valamilyen értelmesség, s ezzel már utat nyitott a transzcendencia felé. Platón és Arisztotelész a világ metafizikai okait kutatták. A →sztoikusok az istenségre vonatkozó kérdést a célirányosság alapján vetették föl, s módszerüket átvették az egyhatyák is (Órigenész, Alexandriai Kelemen, kappadókiaiak). Szt Ágoston Platón szellemében az idő fölött álló értékek világából következtetett az örök isteni igazság és jóság létére, de nem szillogisztikus levezetéssel, hanem a teljesség megragadásának igényével. A platóni-ágostoni fogalomrealitást vette át Canterbury Szt Anzelm, ám az ő érvelése (→ontológiai istenérv) mind a mai napig vita tárgya. A skolasztikában a 12. sz-tól ált. lett a meggyőződés, hogy igazi logikai bizonyítékot csak az →okság elve alapján lehet megszerkeszteni, amely a tapasztalati világ esetlegességéből és törv-szerűségéből következtet az örök, értelmes, változatlan ősokra. Szt Tamás öt útja (→istenbizonyítás öt útja) ezt az érvelést tartalmazza. A felvilágosodás korában a túlzott intellektualizmus formálta az ~eket (Descartes, Leibniz, Ch. Wolff), melyeket Hume pozitivizmusa és Kant kriticizmusa igyekezett gyöngíteni. Kant Isten létét csak a gyakorlati ész követelményével támasztotta alá, Schleiermacher pedig az egyéni érzelmi világ igényével. - A ném. idealizmusban (Fichte, Schelling, Hegel) az ~ek új lehetőséghez jutottak. Már nem arról volt szó, hogy az ember hogyan jut el az abszolútum megismerésére, hanem arról, hogy az „a priori” felvett abszolútum a magyarázata minden létnek és megismerésnek, sőt az élménynek is. Az ~ modern megközelítését egyrészt a →szkepticizmus, másrészt az egyoldalú →intellektualizmus lekicsinylő véleménye jellemzi. - Az Egyh. az I. Vat. Zsin-on dogmaként kimondta, hogy az emberi értelem a tapasztalati világból képes fölismerni a Teremtőt és az erkölcsi rend Urát. A határozat elsősorban a →pozitivizmus, az →agnoszticizmus és a →tradicionalizmus ellen irányult (DS 3004, 3024), az érvelés konkrét módjára azonban nem tért ki. Azt sem hangoztatta, hogy ez formális bizonyítás lenne, más egyh. dokumentumok azonban erre is kitértek (DS 3537). De az Egyh. azt is tudta, hogy a megismerésnek gyakorlati nehézségei vannak, azért a →kinyilatkoztatást az ember jelen állapotában szükségesnek nevezte (DS 3005). - Az ~ módjánál arra kell gondolnunk, hogy csak a létező valóságból kiindulva meríthetünk egzisztenciális ítéletet, vagyis csak a tapasztalati világból lehet hidat verni a transzcendens világ felé. A →fogalom elemzése mindig megmarad az eszmei rendben, és nem engedi meg az átlépést a magasabb világrendbe. Bár a →lét beletartozik az istenfogalom tartalmába, de az még csak elgondolt lét, és semmit sem mond a valóságos létről. Ezért utasítják el legtöbben (Szt Tamás és Kant is) az Anzelm-féle ontológiai istenérvet. A tapasztalati világ tárgyai tényleges létük ellenére elárulják létük belső ingatagságát és kérdésességét, és ezért magukon kívülre mutatnak. Végső céljuk is csak rajtuk kívül kereshető. Követelik létük végső támaszát és a cél elérését egy abszolút létezőben és értékben. Az ~ek azonban csak akkor töltik be szerepüket, ha nem valami öntudatlan, semleges v. elvont abszolútumra utalnak, hanem személyes, szabad, szellemi lényre, a →monoteizmus értelmében, aki teremtő oka az egész sztatikus és dinamikus létnek, aki valóban értelmet és célt adhat minden létezőnek. Ez az abszolútum az okság elve alapján magában hordoz minden értéket, amit a tapasztalati világban találunk, azonban ezek fogyatékossága nélkül, vagyis magasabb létrendben birtokolja azokat. Az okság alkalmazásával tehát róla állítunk minden tökéletességet, kizárunk minden tökéletlenséget, és mindent fölemelünk a magától való lét végtelen rendjébe. Az oksági következtetés tehát úgy irányul Istenre, mint fölfoghatatlan titokra. - Az ~ek kiindulópontját és gondolatmenetét tekintve beszélhetünk kozmológiai (a tapasztalati világból kiinduló), noétikus (a platóni-ágostoni ismeretelméletet fölhasználó), morális (az erkölcsi rendet alapul vevő), deontológikus (az egyéni lelkiismeretből kiinduló) és történeti (a vallástört. jelenségekre támaszkodó) ~ről. A leginkább elfogadott a Szt Tamás-féle, az okság elvén alapuló kozmológiai érvelés, de a gyakorlati életben lehet mozgató ereje a többinek is. - Az ~ek bizonyító erejére nézve meg kell jegyezni, hogy azok egy szükségszerűen létező titok felé mutatnak. Ennek föltételezése azért szükséges, mert a konkrét világ sem részeiben, sem a maga egészében nem magyarázza meg önmagát. Az okság elvének teljes tárgyi értéket tulajdonítunk, amennyiben a lét végső okára való következtetés a tapasztalati világon túlra is érvényes. Nem illetéktelen lépése értelmünknek az, ha nem talál magyarázatot a világban és azt kellő logikával a transzcendens világban keresi. - Az ~ek vallási jelentőségét abban kell látni, hogy kiemelik a hit ésszerűségét. Önmagukban sztatikusak és szárazak, de amennyiben az elmét megnyugtatják, megvan az értékük. Csak azt kell mindig figyelembe venni, hogy az istenhit több, mint egyszerű értelmi állásfoglalás. Abban az egész ember állásfoglalása benne van: kitárulása, engedelmessége, ráhagyatkozása. Mindezt azonban az értelem vezetése alatt teszi meg. Az értelem állásfoglalását más külső és belső tényezők befolyásolhatják, azért az érvek alkalmazásának együtt kell járni a hit többi föltételének a megvilágításával. G.F.-R.Z.

Bölcseleti Folyóirat 1895:465. (Kiss Erős Ferenc: Isten léte és az argumentum ontologicum); 1897:269. (Hölczky Károly: Még egyszer az argumentum ontologicumról) - KL II:380. - Vigília 1964:129. (Gál Ferenc: A fil. istenérvek értéke); 1967:961. (Uő: Az emberi ész az elrejtett Isten); 1992:333. (Boros János: A fil. istenbizonyítás kérdései) - LThK IV:1093. - Salzburger Jahrbuch für Philosophie 1966/67:317. (Ivánka Endre: Gottesbeweise in heutiger Sicht) - Hounder, Quirin: Die Gottesbeweise. Geschichte und Schicksal. Mainz, 1968. - Mérleg 1972:149. (Joseph Donceel: Rahner istenérve) - Canterbury Szt Anzelm: Monologion. Proslogion. Ford. Dér Katalin. Bp., 1991. - Aquinói Szt Tamás: Summa Theologiae I. Lat-m. Ford. Tudós-Takács János. Bp., 1994.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.