Isten tulajdonságai (lat. attributa divina): Isten lényegéből levezethető →tökéletességek. - Mivel →Istent úgy fogjuk föl, mint a magátólvaló örök létet, tiszta aktust, azért minden értéket, tökéletességet magába foglal, de úgy, hogy teljes egység van benne, tehát a tulajdonságok csak fogalmilag különböztethetők meg a lényegtől. Ezért az Egyh. elutasította azt a szélsőséges realizmust, mely valóságosan el akarta választani ~t az isteni lényegtől (→Gilbertus Porretanus, →palamiták, D 294, 993, 1782). - Aquinói Szt Tamás ~nak megállapításánál a hagyományos kettős utat követi a →lehetőségi léttel adott tökéletlenségek tagadásával (via negationis) s a →ténylegesség tiszta tökéletességeinek állításával (via affirmationis). Istenről való fogalmainkat ugyanis az érzéki világból szerezzük, melyben Isten nem nyilvánítja ki teljesen hatalmát, ezért ezen ismeretünk Isten lényegét kimerítően nem képes visszatükrözni (De verit. II, 1). Az →istenérvek alapján Istenről megállapíthatjuk, hogy minden lehetőségi lét nélküli tiszta aktus (actus purus), örök szellem, önmagától létező lét (esse per se subsistens). Istent megilletik az eszméjük szerint fogyatkozást nem tartalmazó egyszerű tökéletességek (perfectiones simplices): →élet, →igazság, →jóság, →szentség, →értelem, →akarat. Ami tökéletesség a dolgokban található, Istenről mint azok végső okáról is állítandó. Mivel azonban Isten, bár a dolgokkal oksági viszonyban áll, nem képezi azok részét, e tökéletességek róla nem állíthatók a kategoriális rendbe tartozó dolgok tökéletességével azonos értelemben. Isten minden korlátozást kizáró léttökéletességénél fogva a →kategóriák fölött áll, a végtelen és a véges lény egy szintre nem hozható. Azonban mind Isten, mind a teremtmények, mindegyik a saját természete szerint birtokosa a →lét transzcendentális tulajdonságainak, s ez a részesedés mértékét meghatározás nélkül hagyó viszony (proportio) az az alap, mely a tökéletességek analóg értelmű állítását lehetővé teszi (De verit. II, 11.). - Ez az elv érvényesül a létezők két legnagyobb tökéletességének, az →értelemnek és az →akaratnak Istenről való állításánál. E képességek működése a szellemiség fokával arányos, e kettő Istenben tehát a teremtményekkel össze nem mérhető tökéletességben működik. Egyszerűségénél fogva Isten önmaga ismeretének tárgya, de önmagát ismerve megismer minden létezőt, mert mint első ok minden létezőnek értelmi létesítője (STh I, 14). S mivel a lehetőség is már bizonyos fokú lét, ismerete kiterjed a jövőben esetlegesen bekövetkezendőkre (futura contingentia) is, melyek nélkül lehetetlen lenne a gondviselés. Mivel pedig, a megismerést az akarat aktusa követi, Isten akarattal is rendelkezik, melynek elsődleges tárgya önmaga lényege (I, 19). De míg az isteni lényeg akaratának szükségszerű tárgya, addig Isten minden mást szabadon akar. Szabad akaratával teremtette a világot is. - A →nominalisták szerint ~ és az isteni lényeg között különbség csupán a mi gondolkodásunkban van. A megkülönböztetés alapja az isteni lényeg gazdagsága és egyszerűsége, amely egészen más módon létezik, mint a teremtmények. Ez a létezési mód egyértelműen nem fejezhető ki emberi fogalmakkal. Arra kell gondolni, hogy Istenben a tökéletes egység mellett lehetséges olyan belső reláció, amely valóságos 3 személyben fejeződik ki. - Már az egyhatyák idejében megkülönböztették a pozitív és a negatív sajátságokat annak megfelelően, hogy a mi elgondolásunk szerint is tökéletességet fejeznek ki, v. olyan sajátságot, amelyet mi csak tagadással tudunk érzékeltetni (pl. végtelenség, fölfoghatatlanság). Megkülönböztették továbbá az abszolút és a relatív tulajdonságokat, amelyek Istenre magára v. a teremtményekkel fönnálló viszonyára vonatkoznak. Hasonló megkülönböztetés a nyugvó és a tevékeny sajátság. Eszerint: transzcendentális nyugvó sajátság az abszolút végtelenség és tökéletesség, a metafizikai és fizikai egyedüliség és egység, az abszolút ontológiai, logikai és erkölcsi igazság, továbbá a létbeli és erkölcsi szentség; predikamentális nyugvó sajátság az önmagában való lét, a szellemiség, a láthatatlanság, a változhatatlanság, az örökkévalóság, a mérhetetlenség, a mindenütt jelenlevés; tevékeny sajátság a mindentudás, a szabadság, a mindenhatóság, az igazságosság, irgalmasság. Ezek nagy részét már személyes magatartásnak is nevezzük, mert közvetlenül nem vezethetők le a lényegből, hanem szabad elhatározáson nyugosznak (pl. irgalmasság), bár a lét síkján ezek is azonosak a lényeggel. Az üdvösség tört-ében főleg ezek lettek a kinyilatkoztatás témái, mert ezek biztosítanak arról, hogy Istennek terve van az emberrel, és hogy üdvösségre akarja vezetni. →Isten fölfoghatatlansága, →Isten igazságossága, →Isten irgalmassága, →Isten jelenléte, →Isten láthatatlansága, →Isten magátólvalósága, →Isten megismerhetősége, →Isten mérhetetlensége, →Isten mindenhatósága, →Isten mindentudása, →Isten örökkévalósága, →Isten szabadsága, →Isten szentsége, →Isten szeretete, →Isten türelme, →Isten változhatatlansága, →Isten végtelensége G.F.

Kecskés 1943:266. - LThK III:734.