🡰 előző
Magyar Katolikus Lexikon > H > hímzés
következő 🡲

hímzés, hímezés, hímvarrás, díszítő varrás: növényi (szövet) vagy állati (bőr) eredetű alapanyagot díszítő művészi eljárás, melynél tűvel fonalat vagy fémszálat visznek az alapra. A népi szóhasználatban varrásnak is nevezik. - 1. Az egyházművészetben a ~ kezdettől fogva a lit. szolgálatában áll. A kora kk-ban a női kolostorokban virágzott miseruhák és egyh. textíliák ~e. A hagyomány szerint Gizella kirnő a veszprémvölgyi ktorban készítette a →koronázási palástot és a XVIII. János p-nak (ur. 1004-09) küldött miseruhát. A kk. ~ remeke a bambergi dómban őrzött császárköpeny és a róm. Szt Péter-baz 12. sz. császári dalmatikája. A 13. sz: a ~t selyemfonallal, aranyszállal végezték, és gyöngyökkel, drágakövekkel, arany- és ezüstlapokkal, sőt zománcképekkel is díszítették. A ~ fénykora a 14-16. sz. A reneszánsz díszítőelemei között K-i motívumok is megjelentek. A m. reneszánsz ~ a népies alakokat, főként olaszo-i minták hatására K-i növény- és virágmintával (gránátalma, szegfű) egyesítette. A 17-18. sz: Eu-ban a fr. műhelyek vették át a vezető szerepet. 1800 u. a ~ veszített népszerűségéből, csak a 19/20. sz. fordulóján kezdték föleleveníteni a régi mintákat és technikákat. -

2. A népművészetben. a) varrás és ~. A tűvel való hímezés az egyszerű varrástechnika fejlettebb, művészi formája. Ezért mondják a ~t varrásnak, a hímzett anyagot varrottasnak is. Ha valamely ruhaféle, fehérnemű két darabjának összevarrására díszesebb öltésformát használnak, s magát az öltéssort a más anyagú, alkatú v. színű fonállal (esetleg a szükségesnél szélesebb varrattal is) hangsúlyozzák, akkor már díszítő varrásról, hímvarrásról van szó. Közöttük (neve után ítélve) az egyik legáltalánosabb és legrégibb lehet a minden ember varrása, mely az átcsavarással erősített huroköltések közé tartozik, s egyike a legcélszerűbb összevarró módoknak. Vsz. a később ruhafélék felületére is alkalmazott varráshímnek is egykor az alapanyag díszes megerősítése volt a célja. Ezért találjuk elsősorban azokon a helyeken, ahol a ruha leghamarabb viselődik el: a kötések és gombolások környékén; nyakon, mellen, kézelőn, ahol különben magának az alapanyagnak megduplázása is szokásos. - b) A szövés és a ~. A hímzőtechnika egy másik alapelem-csoportja a →szövéssel van rokonságban, eredete innen magyarázható. A szőtteshímtől eredő varráshím közel maradt a szőttesdíszítmény jellegzetes derékszögű vonalakból alkotott természetéhez, mert a hímet (ahogy a szövéskor is) a szálak számlálásával, méreteit szabatosan, szálról-szálra kiszámítva, „szálánvarrva” alkotta meg. Minél régebbi valamely népi eredetű ~, annál közelebb áll a szőttes ~hez, tehát annál inkább mértani jellegű. Malonyay közel 100 varráshím számára készült kalotaszegi „írást” mutat be egymás mellett, s ezek között alig van olyan, amely nem mértani jellegű alapelemekből volna összerakva; de az idetartozó kivételeknek is ez a szelleme. Jellemzően szőtteshím a „darázsolás”, s majdnem úgy a ”vagdalásos” és a ”szálvonásos”; az utóbbi úgyszólván visszatérés a szőttes technikához. A „szálánvarrott” technikája szabad út a szőtteshímtől való távolodásra. Az „írás után való” (szálszámlálás nélküli) ~ek legnagyobb része is mértaniasan, ismétlődő rajzelemekből rakódik össze; még a látszólag ettől távolálló kalotaszegi „írásos” „sinyórvarrás” is. Az ún. szedettes szövés során arasznyi óriás tűvel a mintát beleöltik a szövetbe: tűvel „tűzik” tehát ezt is, mint a ~t. Ha a díszítményt nem szövés közben „felszedve” tűzdelik bele a szőttesbe, hanem csak az alapszövet elkészülte után: a munka már nem szőttes, hanem laposhímzés. Természetes tehát, hogy e szövőszéken való tűvel ~ és a hasonló úton, szálszámlálással készülő, szőttesszerű kézi ~ díszítményei között kezdetben alig van különbség. A délszláv népek, s különösen az ugyancsak balkáni eredetű oláhok munkái jelentékeny részéről első tekintetre még a szakember sem tudja kétségkívül megállapítani, hogy ~ v. szőttes-e. Ezen ősi állapot maradványai a magyarság kezén is élnek. Még ugyanazon vidéken is előfordul, hogy egyazon díszítményt egyszer szövik, máskor hímezik. Arra is van példa, hogy a szőtteshímre tűvel is ráhímeznek (megteszik ezt a székely festékessel is). - Miután a ~ eltávolodott a szövés hagyományos kötöttségétől, s az összetett, igen változatosan kevert öltésmódokat szabadon használhatta, megvolt a mesterségbeli lehetőség bármily eredetű díszítmény utánzására, átalakítására, varráshímmé asszimilálására. Ez a szabadság az anyag, technika, méret, szín és alkalmazás együttesével a magyar népi varráshím olyan gazdagságát teremtette meg, amely nehezen tekinthető át és nehezen osztályozható. A kezdetek kezdetén, a mértani mintás szőtteshím idején a ~ csak olyan mértékben lehet jellemző valamely nép díszítőkészségére, mint maga az ősi minta. Ezen az alapon sokkal nagyobb (magyar és nem magyar) területek kapcsolhatók rokoni kötelékbe, mint a későbbi, szabad vonalvezetésű, egyre sajátosan nemzetibbé váló varráshímek alapján, amelyekben több az elválasztó, mint az összekapcsoló jel. Annál több, minél újabb időben keletkeztek. Székelyföldön pl. a valóban népi hímzőmód szinte napjainkig megmaradt a szőttesjellegű szálánvarrás gyakorlatában; csupán a Ny-i széleken bukkan föl gyéren az „írás után való”, tehát kötetlen vonalvezetésű ~. - c) A ~ színei. Szőtteseink jobbára 1 (többnyire vörös v. kék, de gyakrabban vörös), ritkábban 2 (vörös-kék) színű hímmel készültek, s jellemző, hogy mindama ter-eken, ahol nemcsak a szövésnek, de a szövéshímnek is gazdag hagyatéka él, a varráshím is a fenti módon gyakrabban 1, ritkán 2 színű (vörös-kék). Ez a két szín (főleg a vörös) szerepel a 850 k. turfáni ásatásokból előkerült emléken is. E tény megkérdőjelezi a véleményt, mely szerint a hímvarrás gazdag technikáját, s még gazdagabb díszítménykészletét a magyarság saját leleményeként még „Ázsiából” hozta magával. Kétségtelen, hogy egyik-másik ~fajtában van bizonyos K-i díszítőmódok pompájára, színgazdagságára utaló jelleg. Ugyanakkor épp legkiválóbb ~területeink női ~munkái „Ázsiával” szemben 1, legfeljebb 2 színnel készülnek, s így készültek 150-200 évvel ezelőtt is. Még a színpompájukról nevezetes matyó kötények mellett is ott találjuk a régi piros(-kék) ~ű lepedőszéleket, s magán az ősi ruhaneműn, ingükön is még e két szín szokásos. A színpompa tehát inkább kivétel, mint szabály v. hagyomány. - Vsz. a szokáshagyomány rendkívüli megtartó ereje tartotta meg a halotti lepedők egyik sajátságos, országszerte szinte azonos „madaras” („kokasos”) díszítményét. E lepedők között a székely példányok szinte semmiben sem különböznek a Keszthely-vidékiektől, soproniaktól, v. felföldiektől. Ezeket talán kk. szálladéknak tarthatjuk, amit nálunk a tótok őriztek meg leghívebben, s az újabb időkben vsz. ők is hordták szét az országban; nem lehetetlen, hogy külföldön is, mint házaló kereskedők. - A nagyobb multú hímzőhagyomány vsz. nem annyira a ruhafélén, mint a házbeli és alkalmi, nevezetesen szokáshagyománnyal kapcsolatos tárgyakon kereshető: párnavégek, jegykendők, papnak adott ajándékkendők, halotti lepedők stb. A nevezetes esetekre készült varráshímnek is megvolt a maga különböző alkalmi szimbolikája, éppen úgy, mint a szőtteseknek. - Az egykor úri hazakban divatos bibliai tárgyú, jelképes jelentésű szőttesfélék ábrázolásai a nép közé is leszállottak. Huszka József egy háromszéki reneszánsz ízű népies díszítményben a Báthory-család címerének elemeit fedezte fel. Az erdélyi szászok körében annyira kedvelt lovas-solymászt ábrázoló díszítmény szintén felülről került szálladék. 1612: Thurzó György kincstárában, 8 kárpiton Ábrahám históriája volt ábrázolva. A témából Izsák föláldozásának jelenete mindmáig tárgya a hagyományos mintákhoz ragaszkodó hímzőknek, bár idők folyamán a másolatok nagyon messze távolodtak az eredetitől. Egy zólyommegyei példányon a cselekmény szereplői még egészen világosan láthatók: a térdelő Izsák, a kos stb., de a részarányos ~nek csak egyik felén van ez a fölírás: ABRAHAM, a másikon: MAHARBA, ami a munka közben megfordított anyag eredménye. Így alakult ISAK nevéből is a KASI. -

3. Az ún. „úri”, nevezetesen a nagyúri ~ mindenkor a divathoz alkalmazkodott, s a Ny-i ízlésű varráshím készítésére nagyúri házaink külföldi mestereket („acupictor”-okat) fogadtak. Ilyen lehetett Bethlen Gábor fejedelem varrómestere is, „kinél jobbat No-ban sem tartanak”. - 4. Írásos emlékeinkben a hímvarró szó személynévként jelenik meg: 1522: Michaeal Hymvarro, 1565: Blasius Hymvarro. A külföldi „acupictor” bizonyára a magával hozott művészet szellemében dolgozott. Régi nyelvünk emlékei között a „magyarvarrás” mellett ott van a neve szerint kétségkívül idegen eredetű „kazulvarrás” (1595), „rác-varrás” (1558), „spanyolozott varrás” (1595), „spanyol varrás” (1651), „török varrás” (1736). Sok értékes, valóban népi adat lappang a ~ről régi körözőlevelekben is. 1670: a szálvonás, 1595: a metéléses és a mesterke bukkant föl, részletesebb felvilágosítással a rnunka technikájáról, díszítőmódjáról. Sz.A.

MNL II:545, 266. - KL II:286. - Marosi 1987:634.

A lexikon kora

A lexikon a budapesti Pálos Könyvtárban készült 1980 és 2013 között. A honlapon a korabeli szócikkek olvashatók, az újabb eseményeket, kutatási eredményeket a szócikkek nem tartalmazzák.