főoltár (lat. altare authenticum, maius, principale, senius, summum): az Eucharisztiát szentségi áldozatként bemutató egyházak templomának központja. Az elnevezésnek csak a latin szert-ban van értelme, mert a →koncelebrálást fölváltotta a →magánmisék mondása, ami szükségessé tette a →mellékoltárok építését. - A II. vatikáni zsinatig (1962-65) mozdíthatatlan, 3-5-7, esetleg több, de mindig páratlan számú lépcsős emelvényen álló →oltár a szentély zárófalánál v. →cibórium alatt a tp-térben. Ereklyét tartalmazó →oltárkőnek kellett benne lennie és rendszerint a tp-mal együtt konszekrálta a pp. A mellékoltároknál hangsúlyosabb és gazdagabb kép- és szobor-díszítést kapott. Formája stílustól függően ált. koporsóra v. sírra emlékeztetett. A zsinat után újra (a régi tp-ok ~a rendszerint megmaradt) a →tabernákulum helye, de az áldozatot a nép felé néző, új, fából, kőből készült, szinte mindenütt asztal formájú →szembeoltáron mutatják be. **

Radó 1961:1408.