fölkenés, megkenés: személy vagy tárgy Isten szolgálatára szentelése. - A szokást a zsidók a kánaánitáktól és a hettitáktól vették át. Az ÓSz-ben a kir-ok ~e (1Sám 10,1; 2Sám 2,4; 1Kir 1,34) a kir. Istenhez kapcsolódását fejezte ki, s így személy szerint sztté és sérthetetlenné vált (1Sám 24,7; 2Sám 1,14). Említik a szt sátor és berendezésének ~ét, s azzal együtt Áron és fiai ~ét (Kiv 30,22-33). A főpap ~ét talán csak a fogság utáni időben vezették be. A Lev 14,17 a meggyógyult leprás megkenését írja elő a rituális tisztaság jeléül. - A Jahve fölkentje címet nemcsak a kir-ok és a főpapok viselték, hanem a pátr-k (Zsolt 105,15; 1Krón 16,22) és a próf-k is. Iz 45,1 a perzsa kir-t is fölkentnek mondja, tehát a szót átvitt értelemben is használták. A késői korban a végső idők szabadítója és próf-ja kapja a →Messiás, 'Fölkent' nevet, aki majd visszaállítja Dávid uralmát. Itt azonban már nem magára a ~re gondolnak, hanem az Istennel fönnálló különleges kapcsolatra. Kumránban a kir. messiás mellett egy fölkent főpapot is vártak. - Az ÚSz-ben szó van a betegek megkenéséről (Mk 6,13; Jak 5,14) és a hívők kenetéről, ami valójában a Szentlélek pecsétje a keresztségben (2Kor 1,21). Az evang. említi Jézus megkenését illatos olajjal (Lk 7,37; Mk 14,3) és átvitt értelemben a Szentlélekkel való ~t (Lk 4,18; Apcsel 4,27; 10,38). - A Krisztus név kifejezi az ősegyh. meggyőződését, hogy Ő 'a Fölkent', a végső idők üdvszerzője, a Dávidnak megígért uralkodó, aki a Szentlélektől való ~ által vitte végbe a megváltás művét. **

LThK IX:259.

fölkenés