emberközpontúság, antropocentrizmus: 1. Általában az embert a központba állító szemlélet. - 2. Teológiailag a) Istent figyelmen kívül hagyó szemlélet, mely a túlvilági üdvösség helyett az ember földi életét állítja a középpontba. Ez az ~ a kk. istenközpontúság ellenhatásaként jelent meg; elméleti, ha kifejezetten tagadja Istennek mint teremtőnek és →végső célnak a létét (→ateizmus); gyakorlati, ha csak viselkedésében nem veszi figyelembe. Minden →halálos bűn az ~nak is kifejezése, mert tagadja az Istennek kijáró hódolatot és engedelmességet; az ~ megtalálható minden olyan elméleti v. gyakorlati fil-ban, mely az embert elvonatkoztatja a lét abszolút titkától és annak tört. megjelenésétől (→kinyilatkoztatás), amit hitbeli engedelmességgel kell elfogadni. A lelki beállítottságnak azonban sok fokozata lehet. Előfordul, hogy valaki elméletileg nem tudja az embert szembesíteni az abszolút személyes léttel, Istennel, de bensőleg mégis követi lelkiismeretét, s így aláveti magát az erkölcsi rendnek. - b) Istent nem tagadó ~ is lehetséges. Isten ui. egészen transzcendens lény, más létrendben van, az ember viszont a maga létrendjében egészen megéli személyes létét. Isten felé a hitben és a szeretetben is csak úgy tud kitárulni, ha saját kilétére reflektál. Erre már Aquinói Szt Tamás rámutatott. Az ember olyan személyi létet kapott, mellyel dönthet tetteiről és önmagáról, s e személyi lét teljes reflexiója követeli a ráirányulást a lét abszolút titkára, ahol a lét végső kérdései megoldást találnak. A kerség által hirdetett istenközpontú magatartás előzménye az a kinyilatkoztatás volt, melyben Isten kilépett ismeretlenségéből, és megszólította az embert anélkül, hogy transzcendenciáját föladta volna. Az embernek is úgy kell válaszolnia, hogy ne adja föl emberségét. Azért az erkölcsi tökéletesedés és üdvösség útja mindig a földi kötelességeken át vezet, s mindig az igazságosság és a szeretet gyakorlását jelentette. A megtestesülésben Isten emberré lett, hogy az embert eltöltse istenségével, anélkül, hogy Isten világfölöttisége v. az ember igazi mivolta kárt szenvedett volna. Isten azzal mutatta meg dicsőségét, hogy irgalmas szeretetét kiárasztotta az esendő emberre, viszont az embernek megadta a lehetőséget, hogy az ő közelségében eljusson a teljességre. - Nem kétséges azonban, hogy az emberben a szellemi kitárulás mellett önző, ösztönös erők is működnek, melyek arra késztetik, hogy boldogságának keresésében kikössön az evilági javak mellett. A Szentírás beszél a test kívánságáról, a szemek kívánságáról és az élet kevélységéről (1Jn 2,16). Ezért az Egyh. mindig hirdette a kötelező →erkölcsiséget, az Isten akarata előtt való meghódolást, az →aszkézist, melynek mindig az volt a célja, hogy az embert alkalmassá tegye kötelességének teljesítésére. Önmagunk bírása és az Isten felé törekvés a földön állandó feladat marad. Krisztus élete, tanítása, halála és föltámadása azonban véglegesen igazolta, hogy az ember akkor tölti be legjobban emberségét, ha Isten üdvözítő tervének szolgálatában áll. Krisztus nemcsak arra adott példát, hogy az életet a legnagyobb és legmaradandóbb javak szolgálatába lehet állítani, hanem kereszthalálával és föltámadásával arról is biztosított, hogy követésével a term-nek és a kegyelmi rendnek minden javát megszerezhetjük az örök életben. G.F.

Lubac, H. d': Le drâme de l'athéisme athée. Paris, 1945.