Magyar Katolikus Lexikon > E > egzisztencia-elmélkedés


egzisztencia-elmélkedés: az →elmélkedés egyik formája, melyben az ember megsejti létezésének folyamatait, megtapasztalja létezésének valóságát és módját, végsősoron önmagát. Az ~ az önmagunkra találás és az →önismeret egyik legfontosabb útja. - Mivel a létet kapcsolatokban éljük, ezért az ~ alapvető kérdéseire (ki vagyok, miért vagyok, miben élek, mozgok és vagyok? ...) az én-te kapcsolatok feletti elmélkedésből születik a válasz. A másik (a te) nem más, mint önmagunk tükre: látni és láttatni, hallani és meghallgattatni, érinteni és megérintetni, érezni és megéreztetni aktív és passzív mozzanatai ugyanannak a megismerési folyamatnak. Az ember alanya és tárgya egyszerre a tapasztalatainak, érzéseinek (bizonyítja ezt pl. az olyan megfogalmazás, hogy "örömömet találom benned"). - A helyesen művelt ~ gyümölcse mindig az önmagunk feletti →öröm, a létezés öröme a maga konkrét valóságában. Ez az öröm dialógusra rendelt mivoltunk harmóniájának megtapasztalásából ered, és a →boldogság pillanatai azok, amikor az ember ebben magára eszmél. A boldogság pillanatát a vagyok szóval is megragadhatja: kiléphet önmagából, szembe kerülhet magával, láthatja, elfogadhatja önmagát és örülhet önmagának. Az önmagunknak örülni, önmagunkat megtapasztalni kifejezésekben alapvető felszólítás hangzik: tudsz-e önmagadnak örülni, önmagaddal találkozni, el tudod-e fogadni önmagadat úgy, amilyen vagy? Az ~ egyszer eljuttat ehhez a ponthoz, s hitre és döntésre késztet. Ez a hitbeli döntés határozza meg végül kapcsolatunkat a saját létünkkel és más emberekkel, sőt az ember →szabadságának egyik alapvető föltétele az, hogy ismerje és elfogadja önmagát. A →megtérés alapjában véve ugyanezt jelenti: az ember önmagába fordul, magába száll, mint a tékozló fiú, s önmagát olyannak látja, amilyen. Amíg örömöm eredete a másik, még nem vagyok a magamé. A másik addig tart a kezében, olyan mértékben nem vagyok szabad, amíg önmagamnak nem tudok örülni. - A ker. ember eredetét nem önmagában, nem is a te-ben, a másik emberben (aki ugyanakkor életfontosságú számára), hanem Istenben látja, aki minden örömének oka. Amennyire kötődik Istenhez, s amennyire Istenből és Isten gyermekeként él, annyira képes örülni önmagának, és annyira szabad; s minél inkább ismeri Istent, annál inkább ismeri önmagát. **

Schütz 1993:60.