egyházjog, egyházi jog, kánonjog: tágabb értelemben a keresztény egyházak, szűkebb értelemben a katolikus egyház →joga. - I. Mibenléte. Ha a jogot elég tágan és egyúttal a természetfeletti valóság felé nyitottan írjuk le, akkor az ~ beletartozhat a jog kategóriájába, bár az egyh. jellegének megfelelően nagyon különleges jog. - Az Egyh-at intézményes működésre képes, szerves egységként megformáló alapelvek és folyamatok Krisztus akaratából fakadnak és a →Szentlélek működése révén építik fel →Isten népét. Az Egyh. →intézményes jogi valóság, mert Krisztus egységes egészként alapította meg, melynek saját rendje és célja van, s az egyéneket egyetlen, új közösséggé teszi. Ugyanakkor az Egyh. intézményes valósága olyan strukturális jogi elemeket is tartalmaz, melyek az emberi személy mivoltából, alapvető jellegéből fakadnak (→természetjog). E 2 tényező ötvöződése az Egyh-ban a →teremtés és a →megváltás összefüggésével magyarázható. -  Az Egyh. sokrétű, az emberi együttélés igazságos rendjének Teremtő szabta ált. követelményeitől meghatározott, az isteni alapító akarat révén szükséges renddel és megfelelő céllal ellátott, kegyelmi adományok által strukturált és így szerves egységgé vált valósága alapozza meg  a →pozitív egyházi jog kialakulását. - Az ~ az isteni és az emberi jog harmonikus egysége, mert az →egyházi jogtudomány hagyományosan mind az isteni, mind az egyh. szervek által alkotott emberi jogot valódi jognak minősíti. Ám a természetnek a Teremtő akaratát hordozó teljes rendje és a kinyilatkoztatás egész tartalma nem minősíthető jognak, hanem csupán az emberi társad-nak, a jelen esetben az egyh. társad-nak az az igazságos rendje a jog, amely ezekben a forrásokban kötelező erővel jelenik meg. Az Egyh. vonatkozásában ez legfőképp az alapító, Krisztus akaratából, a tőle nyert küldetésből fakad, mely az egész ~ feltétlen kánonja, 'zsinórmértéke' és kötelező erejének alapja. A →kinyilatkoztatás forrásaiban az isteni jog tartalma a technikai értelemben vett jogi formától jelentősen különböző alakban található meg. Ahhoz, hogy az egyh. jogrendben érvényesíthető legyen, a jogra jellemző sajátos formában és eljárásokkal kell alkalmazni. - Erre kínált megoldást az 1930-as években Vincenzo del Giudice, aki szerint az ~ kizárólag olyan szabályokból áll, melyeket formálisan az erre jogosult egyh. szervek bocsátottak ki. Így az →isteni jog normáit az Egyh-ban csak akkor lehet valódi jogszabálynak tekinteni, ha az egyh. jogrend megfelelő alakiságokkal magáévá tette őket, egyébként kötelező erejük csak az →erkölcs ter-én áll fenn. Ez a felfogás a kánonjogászt és a krisztushívőket az egyh. hatósággal szemben a tétlen várakozás álláspontjára ítélte, hiszen annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy az ember által kibocsátott egyh. jogszabályok kielégítően kifejezik-e az egyh. közösség életével kapcsolatos isteni akaratot, v. esetleg feszültségben állnak vele, más tudományágak, elsősorban a teol. ter-ére utalta. - A II. Vat. Zsin. után Javier Hervada a jog tört. jellegéből kiindulva tanítja, hogy az isteni jog annyiban tekinthető a szó szoros értelmében jognak, amennyiben az e világban élő Egyh. közösségében működik. Az isteni jog akkor nyer tört. hatékonyságot, mikor az Egyh. tudatára ébred a benne foglalt konkrét tartalmi gazdagságnak. Ebben a folyamatban a tanítóhivatal kitüntetett szerepén kívül megvan a maga része a teol. és egyhjogi tudománynak, a krisztushívők hitbeli meggyőződésének és gyakorlatának is. Az ~ban tehát nem csupán akkor van szerepe az isteni jognak, ha tételes szabály formájában kanonizálták, hanem úgy is működik mint a hatályos jog kritikájának mércéje és az egyh. szervezet s az egész jogszabályalkotás fejlődésének ösztönzője. Ennek a működésnek a terét a jogrendben technikailag azok a szabályok hivatottak biztosítani, melyek a jog érvényességéről és a →jogalkalmazásról rendelkeznek. - II. Az ~ teol. alapja, amelyből következik és érthetővé válik: az új Izrael és a →megtestesülés misztériuma. - 1. Az új Izrael. A kinyilatkoztatást hordozó és egyedülálló üdvtört. hivatást betöltő ósz-i választott nép életének rendjét, szerveződésének alapelveit a szövetség és a Törvény döntően meghatározta. Az ÚSz népe az ap-ok alapjára épülő új Izr-nek, az ósz-i előkép beteljesülését hordozó igaz Izr-nek ismerte fel magát (ApCsel 15,14; Gal 4,28-29; 6,16; 1Pt 2,9-10; vö. Mt 26,28). Az új választott nép jellegének a ker-ek számára kezdettől konkrét, struktúrateremtő jelentése volt. Krisztus nem alkalmi, formátlan embercsoportot alakított, hanem olyan egységes valóságot, melynek sajátos, a személyek sokaságát új közösséggé teremtő rendje van. Ez a közösség mint új egység az üdvösség jele és eszköze a világ számára. Az egyes személyek ker. hivatása, a hitre való meghívás, a keresztség és a többi szentség, a velük kapcsolatos kegyelmek, adományok, az általuk közvetített szolgálatok a közösség tagjait az egység számtalan kötelékével fonják egybe. Az így egybegyűlő Egyh. szerves valóság, melyben a kezdet kezdetétől a szolgálatok sokasága van jelen: a Szentlélek-adta karizmák a Krisztus-test építését (1Kor 12,1-31) szolgálják. Az Egyh. misztériumának sajátos valósága magában hordozza az intézményes szervezettség alapelveit, s mintegy megkívánja a pozitív viselkedési szabályok kikristályosodását. -

Az egyh. élet szabályainak jogi jellegét, hatékonyságuk intézményes biztosítását illetően szem előtt kell tartanunk, hogy az első (és jó ideig az egyetlen) szankció a közösségből való részleges v. teljes kizárás (→kiközösítés) volt (vö. Mt 18,17; 25,30; Róm 16,17; 1Kor 5,3-11; 2Tesz 3,6-14; 1Tim 1,20; Tit 3,10). Ez a kizárás pedig azért félelmetes, mert az egyh. közösség új Izr-nek, Isten népének hitte és vallotta magát, s az eltávolított ember a sátánnak, a pusztulásnak volt kiszolgáltatva (vö. 1Kor 5,5; 1Tim 1,20). A közösségből való kizárás tényleges megvalósítására a külső kényszer olyan minimuma állt rendelkezésre, amit a köznapi életben már nem is szokás kényszernek nevezni. Mégis, ez az elzárkózás, ez a kerülés elég ahhoz, hogy láthatóan, fizikailag is kifejezze a kizárt ember eltávolítását a "szent nemzet" (1Pt 2,9-10) közösségéből. - 2. A megtestesülés teológiájával világítja meg sok kat. egyházjogász az ~ot. Mivel Krisztus emberré lett, Egyh-a, az ő titokzatos teste sem csupán természetfeletti valóság, hanem látható emberi közösség, s így részesedik az emberi közösségek jellemvonásaiban, köztük a jogi szervezettségben is. "Az egyetlen közvetítő, Krisztus, látható szervezettségben alapította meg és tartja fenn szüntelenül szent egyházát, amely a hit, a remény és a szeretet közössége ezen a földön, általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De nem kell 2 valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bövelkedő egyházat: ezek emberi és isteni elemből álló egyetlen összetett valóságot alkotnak, amelyet ezért kitűnő analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szoktak hasonlítani" (LG 8a). - III. Az ~ főbb sajátosságai teol. alapjaiból következnek. a) Isteni és emberi jog. A kat. egyh. tanítása szerint az egyh. jog normái nem pusztán emberi alkotások. Az egyh. jogszabályok ebből a szempontból 2 fő csoportra oszthatók. Az elsőbe tartozók magára az isteni akaratra vezethetők vissza. Ez az isteni szándék megnyilvánult már a teremtésben, a Krisztus előtti kinyilatkoztatásban, majd Krisztus parancsaiban és ap-ainak az ő nevében hozott rendelkezéseiben. Az emberi életnek és az Egyh. alkotmányának ezek az alapvető normái a kánonjogban ius divinum (isteni jog) néven ismeretesek. Az "isteni jog" követelményeinek az egyh. jogrendben jogszabály alakba öntött megfogalmazásain túl is átfogó jelentősége van (→egyházi jogszabályok). - A Trentói Zsin. ünnepélyesen leszögezte, hogy Jézus Krisztus törvényhozó is számunkra, akit Isten azért küldött, hogy engedelmeskedjünk neki (DS 1571). Ebben az összefüggésben a kat. teol. és egyhtört. reflexió az ÚSz-ben fölismeri ennek a krisztusi törvényhozói tevékenységnek a nyomát. Jézus megerősítette és fölemelte a törvényt, alapvető normákat határozott meg az Egyh. számára: megalapította Péter tisztségét (vö. Mt 16,13-20), kormányzói hatalmat adott az ap-oknak és utódaiknak (Mt 28,18-20; LG 8), eljárási normákat és büntető hatalmat adott közössége számára (vö. Mt 18,15-17; 1Kor 6), ap-ait a papi hatalmon kívül a közösségen belüli "szociális" hatalommal is felruházta (Mt 18,18), sőt bennfoglaltan olyan normák alkotásával is megbízta őket, melyeknek kötelező engedelmeskedni (vö. Zsid 13,17; Lk 10,16). Vagyis az Egyh-ban levő törvényhozói hatalom ténye és bizonyos alapvető törv-ek tartalma a kat. álláspont szerint a ius divinum körébe sorolható. Az Egyh-ban érvényesülő jogszabályoknak ez az első csoportja az "isteni, alkotmányos, jogi és szent" jelzőkkel minősíthető. - Az egyh. jogszabályok másik csoportja, az ún. ius humanum ecclesiasticum (egyh. eredetű jog) az egyh. kormányzatára rendelt tekintély kifejezett v. hallgatólagos akaratából származik, és az előbbi csoportban foglalt alapvető normák adott időben és helyen való kibontásának tekinthető. Ily módon ezek a szabályok is rendelkeznek bizonyos szakralitással. - b) Szentségi jellegű. A II. Vat. Zsin. tanítása nyomán az ~ szt jellegéről vallott kat. felfogás új színnel gazdagodott: az Egyh. "Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek" (LG 1). Az Egyh. szentségi jele a "messiási nép; ezt Krisztus az élet, a szeretet és az igazság közösségévé tette; felhasználja eszközként mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául, a föld sójául" (LG 9). Itt konkrét népről van szó, melynek megvannak a maga hagyományai, kultúrája, problémái. Minthogy pedig a személyek sokaságának a →communióban egységet kell alkotnia, szükséges, hogy összehangolják az egyes tagok feladatait és meghatározzák a közösségi funkciókat. Ezért az ~ egésze a maga változásaival együtt beletartozik az Egyh. szentségi jelének valóságába. Minthogy azonban a keresztségben az Egyh. tagjai valóban bekapcsolódnak az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségébe, az egyh. communio sem csupán jel, hanem egyben a jelzett valóság is. Így a communio kifejezésnek az Egyh-ra alkalmazva egészen sajátos jelentése van. A kat. egyh. jogszabályokat ebből a háttérből kiindulva kell értékelnünk. -

c) Rugalmas. Az ~i normák sajátos jellege megmutatkozik e szabályok tárgyában, mert nem pusztán evilági társaság életét rendezik. De megnyilvánul a szabályok céljában is, hiszen (mint magának az Egyh-nak is) az ~nak végső célja "a lelkek üdvössége" (vö. 1752.k.). Ezzel a céllal függ össze az ~ sajátos rugalmassága: az ált. szabályok konkrét esetekre való alkalmazását nem pusztán a szakértők számára adott technikai lehetőségnek fogja fel, hanem úgy tekinti, mint ami magának az ~nak a természetéből fakad. - Kétségtelen, hogy a jog biztonsága és igazságossága között belső feszültség áll fenn. A jogbiztonság követelményéből fakadó kívánalmakat a kánoni jogrendben nem lehet teljesen kielégíteni azokban az esetekben, amikor az "isteni jog" elveit kell szem előtt tartani, hiszen ezek az elvek olyan természetűek, hogy nem teszik lehetővé az engedményt a jogbiztonság érdekében a jog igazságosságának rovására. Hogy az ~ a legfőbb céljából, a lelkek üdvösségének szolgálatából fakadó követelményeknek eleget tegyen, nem elegendőek a pozitív emberi jog szokásos eszközei. Ezért a kánoni jogrendben nem lehet kizárólag a pozitív egyh. jog előírásainak figyelembevételére szorítkozni, hanem szem előtt kell tartani jogon túli elemeket, termfölötti célkitűzéseket is. - Erről a tényről sajátos jogintézmények tanúskodnak az Egyh-ban. Az "isteni jogi" normák esetében nem lehetséges, hogy azok a konkrét esetekre alkalmazva ellenkezzenek az igazságosság és a szeretet elvével, ezért alóluk nem is lehetséges →felmentés (vö. 85.k.). A tisztán egyh. pozitív jogszabályok esetében viszont előfordulhat, hogy konkrét alkalmazásukban ellentétbe kerülnek ezekkel az elvekkel. Ilyenkor maga az egyh. jogrend ad lehetőséget az alóluk való felmentésre és a méltányosság alapján történő alkalmazásukra, mely adott esetben még a kán. törv. alkalmazásától való eltekintést is jelenthet (vö. 702.k. 2.§, 1341, 1344, 1346.k.). Ugyanezekből az adottságokból fakad, hogy az egyh. büntetőjogban a törvényesség elve csak sajátos értelemben érvényes, vagyis hogy a lelkek üdvössége érdekében büntetést lehet alkalmazni bizonyos olyan esetekben is, amikor az adott tényállásra külön előzetes törv-ben v. parancsban nincs büntetés rendelve, még akkor is, ha az illető külső cselekményt semmilyen pozitív egyh. törvény nem tiltja, viszont ellenkezik az "isteni törvénnyel" (CIC 1917:2222.k. 1.§; CIC 1399.k.). - Az egyh. jogrend nem zárt önmagában, hanem a végtelen, az örökkévaló felé irányul. Tekintélyét és szilárdságát éppen a vallásos erkölccsel való szoros kapcsolata (nem keveredése!) alapozza meg. Ezért nem szorítkozhat merev, abszolút szabályokra, melyek nem teszik lehetővé a méltányosságot, a sajátos helyi és személyi adottságok messzemenő figyelembevételét. - A törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom merev szétválasztása sem lehetséges az Egyh-ban. Számos egyh. jogszabály pedig külön hangsúlyozza, hogy megtartása nem kötelező, ha súlyos, észszerű v. megfelelő ok az ellenkezőjét indokolja. Ez elősegíti a valódi igazságosság és méltányosság érvényesülését az egyes konkrét esetekben. Ugyanezt szolgálja pl. az →elbirtoklás jóhiszeműségének követelménye az egész elbirtoklási idő alatt (198.k.), v. az a törvény, amely szerint a személyek állapotáról szóló perekben (pl. házassági perek) soha nincs ítélt dolog, vagyis olyan ítélet, amit kellő bizonyítékkal ne lehetne megtámadni (1643.k.). A rugalmasságot segítik az ajánlások, a hívők autonómiájára és a részleges jogra való utalások is (ld. 6.§ 2). - Az ~ot rugalmassá tevő sajátos jogintézmények különleges jogbiztonságról tanúskodnak, mely nem annyira a törv. külső formájában rejlik, mint inkább a törv. elveinek belső lényegében: azokban az "isteni jogi" elvekben, melyeknek (a pozitív egyh. jogszabályok rugalmasságában való) érvényesülése révén a jog az igazságossággal esik egybe. - IV. Tudományos feldolgozása. Az ~ot tudományosan rendszerezi az egyházi jogtudomány; történetét kutatja az egyh. jogtörténet, melyben az intézmény-, a forrás- és irodtört. már külön tudományágak, s bizonyos mértékig alkalmazhatók rá az egyes jogrendeknél tágabb összefüggéseket vizsgáló →jogszociológia és →jogpolitika eredményei is. Sajátos jellegénél fogva külön teol-ja is kialakulóban van. E.P.

Bánk József: Egyh. jog. Az egyh. alkotmányjog alapjai. Bp., 1958. - Uő: Kánoni jog. 1. köt. Bev. a kánoni jogba. A kánoni jog forrásai. Személyi jog. Bp., 1960.- Uő: Kánoni jog. 2. köt. Igazgatási jog. Eljárási jog. Büntető jog. Bp., 1962.- Erdő Péter: Egyházjog. Bp., 1991. - Vigilia 1993:2. sz. (Erdő Péter: Méltányosság a mai ~ban) - Nuovo dizionario di diritto canonico Milano, 1993:350. (Ghirlanda, G.: Diritto canonico)