dicsekvés: öndicséret. - 1. Az ÓSz jogosnak tartja bizonyos emberi tulajdonságok dicséretét (Péld 31,31), de csak akkor igazi, ha nem saját szájból származik (27,2). A bűnnel, gonoszsággal ~ az istentelenség jele (Zsolt 10,3; vö. 97,7). - 2. Az ÚSz-ben az →önismeret olyan tudás birtokába juttat, ami kizárja a ~t. Bármilyen kegyelmi kincset hordoz is valaki, ajándékba kapta, a dicséret tehát az ajándékozó Istent illeti. Minden embert, pogányt és zsidót egyaránt Isten kegyelme mentett meg, „hogy senki se dicsekedhessék” (Ef 2,9; vö. Róm 3,27; 1Kor 1,29). Jer 9,23-hoz kapcsolódva Szt Pál kétszer is figyelmeztet: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,31; 2Kor 10,17; vö. Róm 5,11; Fil 3,3), Krisztus keresztjével (Gal 6,14) v. az eljövendő, rá váró dicsőség reményével (Róm 5,2). Az evang. hirdetése terén elért eredményeit Pál nem tekinti oknak a ~re (1Kor 9,16), ezeket Istennek tulajdonítja (15,10). Szorongattatásaiban, „gyöngeségeiben” (Róm 5,3; 2Kor 4,7-11; 11,23-30), valamint az általa megtérített ker-ek hűségében és hitében (1Tesz 2,19; 2Tesz 1,4; Fil 2,16; vö. 2Kor 1,14; 7,4.14; 8,24; 9,2) Isten ereje nyilvánult meg, ezeket méltónak tartja a velük való ~re. A 2Kor 10,1-12,12: ellenségei értetlensége miatt ~re kényszerült, ezért „dicsekszik” az osztályrészéül jutott kegyelmi ajándékokkal valamint szenvedéseivel, de hangsúlyozza: ezt balgaságában teszi. →abiectio, →alázat, →kenózis **

BL:261. - RK 1993:2475.